Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Teljhatalmú ember volt a megyében Wertheim Artúr gróf, békási kastélyában fejedelmi gazdagságtól ragyogott minden. Neje, aki a főapáti Süveges nemzetségből került mellé, nagyműveltségű asszonynak számított akkoriban. Annyi könyvet hozatott Bécsből és Budáról, hogy évente egy-egy kisbirtok is kikerült volna a vételre fordított pénzből. A háziúr mégsem a kötetekre, hanem inkább a páratlan fegyvergyűjteményére volt büszke. A kollekció darabjai ugyanis mind ritkaságszámba mentek, csupa drágakövekkel, rubinnal, smaragddal, zafírral voltak kidíszítve.
1849 októberében jött aztán a parancs, hogy mindenkinek ki kell pakolnia a házából, ami fegyverként hasznosítható. Aki erre nem hajlandó, pukedlizzen engedély miatt a Bezirksvorstandnak és a vidéki pohárnokokból lett kerületi főnök uraknak, mert ha ezt sem teszi meg, bizony még egy kopott flintát sem hagynak nála, hogy elkergesse unalmát egy kis nyúlkergetéssel az őszi ugarban.
Wertheim Artúr gróf is megkapta a kétfejű sasos stampigliával hitelesített rendeletet. A jogtudor előbb rácsodálkozott, mekkora ménkű nagy a rubrikázott papiroson a vörös pecsét, aztán szépen összehajtogatta, s beleejtette a kandallóba. Egyszer, kétszer még végigsétált az öblös ebédlőben, időt kért az úrtól, majd befordult a fegyvertárba. Határozott léptei alatt hangosan csikorgott a tölgyfapadló.
Nem sokáig elmélkedett a dolgon: a simára feszített zöld bársonyról egymásután szedegette le a kincset érő darabokat, még suhintott is velük egyet-kettőt az odaképzelt ellenség felé, miközben a meghatódottság könnyei patakokban folytak le elöregedett orcáján. Aztán megtörülgette mindeniket finom, puha szarvasbőrrel, mint a gondos gazda, aki azt akarja, hogy a holmijaiban a saját fiai gyönyörködjenek, ne a máséi. Dolga végeztével főúriasan fölegyenesedett, dobbantott egyet a jobb lábával, és így szólt:
Azért sem adom oda az idegennek, inkább ne legyen senkié!
A pazar kollekciót ezt követően rejtette el a békésgyulai cukrászda udvarán, egy jó mélyre ásott gödör mélyére.
A történetet épp száz év múlva jegyezte be a Százéves vendégkönyvébe a Ráczalmási Tihamér fedőnevet viselő férfiú, akitől mi most szó szerint átvettük.
