Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Kulcs

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Kiss László • KULTÚRA • 2018. szeptember 01. 18:21
Kulcs
Pattogtak az ideg labdái a gyomromban, míg egymásba kapaszkodva a szoba felé botladoztunk

Kiss László 

 

Nagyszerűen sikerült a bemutató, és éjfél előtt, mint afféle félhivatalos vendéglátó, szállására kísértem az írónőt. A rendezvénynek ugyanis csupán ötletadója voltam, a szervezés bonyolult feladatát az egyesület látta el, mely időről időre számolt a munkámmal. Nem érhette szó a ház elejét, rendesen fizettek, és a honorárium mellé vacsora is dukált, még ha nem is a város legkitűnőbb vendéglőjében. Egy jó pizza mindenütt egy jó pizza. A különösen vékony tésztával aládúcolt rákos-gombás feltét vendégünknek is ínyére volt, moderátori teljesítményem mellett nem győzte dicsérni a konyhát és a jóféle borokat, melyekkel a zajosnak mondható sikert is leöblítettük. El vagyok kényeztetve, hangoztatta többször is, csillogó szemmel. A város vendégházában foglaltunk neki szobát, amit kedvesen megköszönt, és mielőtt megöleltem volna, hogy a reggeli viszontlátásig elbúcsúzzam tőle, ahogy íróvendégeinktől szokás, kezemet az öléhez vonta.

A novelláit régóta szerettem, ő azonban sose volt különösebben szimpatikus, igaz, amit tudtam róla, azt interjúkból szűrtem le. Ezen az estén találkoztunk először, és túl jól éreztük magunkat ahhoz, hogy visszalépjek. Pattogtak az ideg labdái a gyomromban, míg egymásba kapaszkodva a szoba felé botladoztunk. Amikor észhez tértem, első gondolatom az volt, hogy taxit fogok. Eszembe sem jutott, hogy ebben a városban nem érdemes leinteni taxit, mert minden egyformán közel van. Gyalog indultam el, számban a csikló mazsolájának gyalázatosan régen tapasztalt ízével. Kettő után értem haza. Julcsi már aludt.

Gyötrelmes órák következtek, szédültem, forgolódtam, zakatolt a halántékom. Az ébresztő fülsértő kolompolására riadtam. Azzal a lendülettel ki is pattantam az ágyból, de úgy tántorogtam, mintha még mindig be volnék rúgva, noha részeg az éjjel sem voltam. Azt kellett hinnem, Julcsi semmit sem érzett meg a történtekből. Míg felrángattam a nadrágom, szolidan ásított, és csücsörített, hogy csókot kér. Odahajoltam, és az arcára nyomtam egy puszit, de nem hunytam be a szemem. Mosolygott, meleg tejszaga volt.

Kocsiba vágtam magam, bekaptam egy rágót, és beletapostam a gázba. Feszült voltam, kimerült, nagyon sokat készülök egy irodalmi estre. Hogyan nézünk ezután egymás szemébe. A vendégház előtt várt. Gyakorlott koránkelőnek tűnt, arcán nyoma sem volt a fáradtságnak. A pályaudvarig oldottan csevegett, közölte, hogy szívesen jön máskor is, csak hívjuk, de egyetlen szót sem ejtett az éjszaka történtekről, amiért egyszerre éreztem zavart és hálát. Mielőtt vonatra szállt, megölelt, majd kezembe pottyantotta a kulcsot.

A vendégház gondnoka, Óváriné előzőleg a lelkemre kötötte, hogy a kulcsot okvetlen kérjem vissza, mert bár van másolt példány belőle, ami ugyanúgy beletalál a zárba, nem szeretne a fővárosig vonatozni a felelőtlenségem miatt, és szíve szerint nekem sem szánna hasonló sorsot. Óvárinét sokan ismerték, zsémbes asszony hírében állt, de legalább ugyanennyien nagyon szerették is, mert megbízható volt. Nyugdíjazásáig a város általános iskoláiban takarított, közmegelégedésre, majd miután szögre akasztotta a partvist, férjével szerény hozamú kocsmát üzemeltetett házuk udvarán, a Két Korsót.

Leírtam egy komolyabb vargabetűt, mert nem akartam túl korán érkezni, pedig a Két Korsó hatkor nyit. Csöngettem, aztán dörömböltem is. Sehol senki. Nyugtalanságot lehelt magából a ház. Arra gondoltam, hogy mégiscsak szombat reggel van, talán maga Óváriné vette kézbe az irányítást, és a pult mögött találom. Émelyegtem a rágótól, kiköptem a kocsmaajtónál lévő fekete kukába.

Odabent dohos szag csapott meg, a fogason szürke vattakabátok sorakoztak. A pultnál egy gyűrött arcú vendég ült, aki beléptemre ingerült mozdulatot tett, mintha legyet hajtana el. Komoran nézett a menzapohárba, és feszülten ingatta a fejét. Azonnal fölismertem, hogy egy kínos beszélgetés fonalát szakítottam el, ott fityegett a maradék a levegőben. Nem tudtam, hová illeszthető az én kényszerű látogatásom ebben a rendszerben. Megtorpantam. Óváriné ijesztően leharcoltnak tűnt, és mintha lázas volna, vörösen csillogott a szeme. Az arcáról elillant minden fölény és magabiztosság, egy meggyötört, megalázott asszony vette el szipogva a kulcsot. Szívesen, máskor is. Mutattam, hogy indulok, amire elfordult, de akkor már rázta a vállát a zokogás. Nagyon megfáztál, vakkantotta mogorván a férfi, ahogy behúztam az ajtót.

Semmi kedvem nem volt hazamenni. Ismertem Julcsi szokásait, a kispiacot már megjárta, a konyhaasztalon a petrezselyem és a répa. A vendégház előtt hajtottam el. A kapu zárva, az előkertben szomorúan rezegnek az üres platánok ágai. Borsó is kerül a levesbe, meg zeller, és forr, zubog a víz a fedő nélküli lábosban. A rádió pedig szól, mint mindig. Híreket mondanak.

 

(Megjelent az Élet és Irodalom 2018. július 20-ai számában.)

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)