Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Meghalni indultam, csak a rút jelent, s az ostromba jövőt láttam. Most itt megtaláltam a meghitt édes múltat, ez a finom fekete valami új élni akarást adott. S milyen kedves a kiszolgálás. Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, de nem, nem, vannak még emberek, most érzem, van még szeretet.
Az idézet sorokat Nagy Margit író jegyezte be a Százéves vendégkönyvébe 1956. február 9-én délelőtt. Borús, csúf, hideg és sáros napra ébredhetett, vagy borzalmasan rosszat reggelizhetett, ha úgy érezte, nincs miért tovább élnie, vége mindennek, mielőbb bele kell vetnie magát a hömpölygő gyulai vizekbe, vagy vonat alá kell feküdnie, mint egy valódi irodalmárnak.
Körülbelül ezek a megoldások körülvonalazódhattak előtte azokban a korai órákban Gyulán, miután elindult a semmibe.
Mégis, a csalódás elviselhetetlensége nem a halálba, hanem a cukrászdába vezette, ahol rájött, nincsen egyedül, mindenki más is tele van gonddal, bajjal, de szeretettel, segítőkészséggel is. Tisztázódhatott benne emellett az is, amit másoktól már sokszor hallhatott, hogy még egy csésze kávéért is érdemes elviselni a kitolós, csalódásos mindennapoknak összes nyűgét, nyavalyáját. Aztán megfejtette: vigasztalásért nem a jövőbe kell menni, hanem vissza a múltba.
Olvasmányaikból, de személyes tapasztalatból is tudjuk, az írók naponta többször is meghalnak, és naponta többször is feltámadnak. De azt, hogy ezen kívül és személy szerint ki volt ez a nő, hogy a halálközeliséget leszámítva mi mindenről írt még, milyen életművet hagyott az utókorra, nem tudjuk. Ismerünk ugyan egy Nagy Margitot, aki receptes könyveket jelentetett meg, de tudunk egy másikról is, aki újságokban, folyóiratokban publikált, ő viszont valószínűleg nem akart sosem meghalni, legalábbis nem a nyilvánosság előtt.
Szóval ezzel is úgy állunk, hogy a Százéves egykori vendége egy volt közülünk, aki sötét depressziójából egyszer csak magához tért a cukiban.
A nap üzenete tehát ez: amennyiben gyötör a kilátástalanság, menjél be a Százévesbe!
