Kiss László
Gimnáziumi éveiben nem volt boldogabb ember Petinél: amikor kedvenc focicsapata, a Vác a szomszédos Békéscsabán játszott, mindkét alkalommal megnézhette a meccsét.
Először busszal ment át, az édesapja kísérte. Időben indultak, le ne késsék a kezdő sípszót. Mivel az akkor ragyogón teljesítő Vác viharsarki vendégszereplése különleges eseménynek számított, a Kórház utcai stadion előtt már órákkal a meccs előtt hosszú sor kígyózott. Peti gyomra kislabdányira zsugorodott az izgalomtól, szíve pedig, ahogy rendes mesékben szokás, a torkában dobogott. Kórház utca – nem túl jó ómen egy ki-ki meccs előtt, de megúszták. A Vác például a győzelmet is, ez azonban Peti lelkesedésén mit sem változtatott. Helyesebben, nagyon is változtatott: attól fogva még inkább ragaszkodott a klubhoz, sőt minden bátorságát összeszedve felvette a kapcsolatot a távolról megcsodált drukkertársakkal is.
Levelek jöttek, levelek mentek, barátságok szövődtek, és ha később arra kérték Petit, mesélje el élete legcsodálatosabb élményét, leplezetlen büszkeséggel elevenítette fel a másik alkalmat, azt a bizonyos vasárnap délutánt, amely karácsonyiajándék-számba ment, pedig gyönyörű tavasz volt, friss, könnyű szellőjű, jóízű tavasz. Régen virágba borultak a házuk előtti olajfák, és madarak csicseregték tele a kertet, amikor a kék-piros színben úszó váci szurkolósereg befordult az utcájukba. A messziről érkezett fiúk és lányok már a sarkon túlénekelték a rigókat, kurjongattak, rivalltak, és a nevét skandálták, hajrá, Vác, hajrá, Peti. Amikor kilépett az ajtón, vállukra vették, ahogy alacsony gimiseket szokás, akik békési létükre nem átallnak Duna menti csapatnak drukkolni. Verték a dobokat, robbantották a petárdákat, kereplők nyikorogtak, dudák harsogtak, száz és száz tenyér verődött össze, mikor diadalmasan, akár a győztes hadvezérek, kivonultak Gyuláról, bevenni Békéscsabát, hajrá, Vác, hajrá, Vác.
Valahányszor elmesélte ezt a káprázatos diadalmenetet, Peti mindig ügyelt arra, hogy véletlenül se derüljön ki: az egészet a képzelet szülte, és nem sokáig vajúdott vele.
Mint rendes mesékben szokás, az évek jöttek és mentek, Peti letette az érettségit, fölvették egyetemre, elköltözött otthonról, eközben pedig választottja, noha felejthetetlen négy évet töltöttek együtt, szép lassan kikopott az emlékezetéből. Közös fotóik széle megsárgult, étkezőasztaluk abroszát a csalódás molya rágta ronggyá, örömük szódásszifonjából kispriccelt az utolsó csepp is. Peti eleinte vissza-visszanézett, hátha, de elszomorította, amit látott. A váci aréna töredezett állóhelyein részeg szurkolók vizeltek, a büntetőterület téglalapját nem lehetett megkülönböztetni a felezővonaltól, és egy idő után a villanyfényes meccseket is sötétben játszották. Egymásra mutogattak. Ő hűtlenséggel vádolta Petit, Peti az időre fogta. A szerelemnek múlnia kell.
Az utolsó karácsonyt még kettesben töltötték. Peti sálat kapott tőle, amit viccesen a nyaka köré tekert, mintha akasztanák, majd fájdalmasnak mutatott nyekkenéssel elvágódott az ágyon. Ő utána vetette magát. Nevetett, és azt kérdezte, szereti-e. Peti nem felelt. Ezt félreértette, és arra kérte Petit, ölelje át. Megfogták egymás kezét. Mint akik vad hajszából térnek meg, szuszogtak a franciaágyon. Csak most tűnt fel Petinek, milyen kényelmes a fekhely, és mennyire megszokta. Ez megrémisztette. Sose gondolta, hogy egyszer csabai barátnője lesz, hogy valakiért hajlandó lesz átbuszozni a szomszédvárba, ahol a gyulai pletyka szerint fogaik közt késsel várják ellenségüket a tótok. A fenyőfa bibliai erővel ontotta a zöld illatot, Peti félálomban is látta, ahogy a bársonyfüggöny nyugtalanul hullámzik a radiátor fölött. Mire gondol. Nem nyitotta ki a szemét, de érezte, hogy közvetlen közelről figyeli, és mosolyog.
Kattant a magnó. Meg kellett volna fordítani a kazettát, hogy jöjjön a B-oldal, de egyikük se mozdult. Megszorította a kezét. Mire gondol. De Peti nem válaszolt. Szakadt róla a víz, és csak jöttek, fordultak be a sarkon a drukkerek, az ő drukkertársai. Tél volt, és jöttek a hóban, és elárasztották az utcájukat, kurjongattak, rivalltak, a nevét skandálták. Dobok, petárdák, kereplők. Dudák, száz és száz összeverődő tenyér. Az utolsó buszra gondolt. Hogy nem szabad lekésni.
