Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - „Bohócnak nem lehet tanulni, annak születni kell”

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Szabó EszterINTERJÚ • 2017. október 18. 15:00
„Bohócnak nem lehet tanulni, annak születni kell”
Hurguly-Szabó Györggyel, a város bohócdoktorával beszélgettünk

Hurguly-Szabó György, ismertebb nevén Andor bohóc asztalosnak tanult, de már hétéves kora óta tudta, hogy bohóc szeretne lenni, amit környezete általában csak egy legyintéssel vett tudomásul. A nagymamája azt mondta: őt biztosan az ufók hozták, mert annyira különbözött a család többi tagjától és kortársaitól is. Végül mégis bohóc lett, de továbbra sem állt be a sorba.

Hurguly-Szabó György, azaz Andor bohóc

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

Mi volt a legfurább figura, amit lufiból kértek tőled?

– Szerintem a traktor. Egy kisfiúnak felsoroltam az összes létező figurát, de egyik sem tetszett neki, és akkor arra kértem, mondja el ő, hogy mit szeretne. Erre azt válaszolta, hogy traktort. Végül megcsináltam kicsiben és nagyban is, de azért tény, hogy erre a kérésre nem voltam felkészülve.

– Gyermekkorodban mi akartál lenni?

– Én mindig bohóc akartam lenni. Egyszer cirkuszban voltunk, ott tetszett meg az, hogy a bohóc mindig a középpontban van, nagyon spontán, és mindent le tud reagálni. Asztalosnak tanultam, mert mindenki azt mondta, hogy bohócnak tanulni nem lehet, annak születni kell…

– És te ezzel egyetértesz?

– Egyetértek, és abban is biztos voltam, hogy nem lesz majd belőlem asztalos. Dolgoztam gyárban is, de nem bírom az effajta kötöttséget. Mindig különc voltam, a nagymamám azt mondta, hogy engem az ufók hoztak. Engem mindig nagyon vonzott a cirkusz világa.

– Mikor öltöztél be először bohócnak?

– Egyszer egy cirkuszos ismerősöm elhívott magával egy fesztiválra, ahol gyerekeknek tekertünk lufikat. Több százan voltak, egész nap ott kellett lennünk.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

Izgultál az első bohócos fellépésed előtt?

– Az az érdekes, hogy egyáltalán nem.

– És aznap, amikor a több száz gyerek folyamatosan kérte a különböző figurákat?

– Tulajdonképpen akkor sem. Úgy voltam vele, hogy ha ez sikerül, akkor ezek után már minden egyszerű lesz.

Hogyan folytatódott az életed az első fellépés után, hogy jött a második?

– Először még a barátommal jártuk a fesztiválokat, aztán később már egyedül is. Nézegettem, hogy hol vannak rendezvények az országban és külföldön, kapcsolatba léptem a szervezőkkel, kértem engedélyt. Mivel én nem árus vagyok, nem folytatok üzleti tevékenységet, ezért kicsit más a helyzetem, mint a többieké. Vagy támogatnak, vagy nem, de lufit mindenki kap, mert a gyerekek a legfontosabbak.

Van olyan, hogy nem kapsz érte semmit?

– Persze.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– És a fesztiválok szervezői mindig megengedték, hogy lufizz náluk?

– Nem igazán, főleg eleinte. Később, amikor már megismertek, már olyan is volt, hogy hívtak. Egyszer közölték, hogy helypénz kell fizetnem, ami 35 ezer forint lesz. Azt mondtam, hogy rendben van, kifizetem. Beálltam dolgozni, osztogattam a lufikat, és volt, hogy órákig nem kaptam érte semmit. Aztán egyszer csak behívott a szervező, és borítékban visszaadta a pénzt, amit fizettem nekik.

– Miért?

– Azt mondta, hogy figyeltek és látták, hogy amikor órákig nem kaptam semmit, akkor is ugyanolyan lelkesen csináltam, és hogy így érzi helyesnek.

– Mit szóltál hozzá?

– Jólesett. Nagyon jellemző az életemre, és erre a szakmára, hogy mindenért meg kell dolgozni. Nagyon sok helyen nem örülnek maradéktalanul.

– És olyankor mi van, elküldenek?

– Igen, odajön egy szervező, és elküld. Sokszor olyan helyzetben is, amikor hivatalosan maradhatnék. Gyulán például az egész városban van engedélyem. Tegnap éppen elküldtek egy rendezvényről.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– És ilyenkor nem állsz le vitatkozni, vagy elmondani, hogy nem jogtalanul vagy ott?

– Nem. Én bohócruhában nem vitatkozom, nem is dohányzom, és főleg nem fogok leállni a gyerekek előtt, inkább elmegyek. Volt már olyan is, hogy éppen a szülők szóltak közbe.

– Mikor osztottad ki az első lufikat?

– 2005-ben.

– Tehát aki akkor mondjuk tízévesen kapott tőled egy lufit...

– Igen, az már lehet, hogy azóta elvette feleségül a barátnőjét.

– Egy darabig Budapesten éltél, hogyan kerültél vissza később a szülővárosodba?

– Egyrészt azért jöttem vissza, mert szerettem volna bohócdoktorként is tevékenykedni, és az itt nem volt. Másrészt pedig nagyon szívesen festek és rajzolok, és szerettem volna az itteni óvodák, kórházak, közintézmények falát feldobni egy-egy színes dekorációval, amit támogatott az önkormányzat is. Azóta ezt is csinálom.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– Vannak saját festményeid is?

– Igen vannak. Leginkább fára szoktam egy forrasztópáka segítségével portrékat készíteni, de nincs kedvenc témám. Nagyon szívesen festek, rajzolok bármit. A gyerekeket nagyon szeretem, természetes, hogy őket is megörökítem, néha ajándékba is.

– Nem szeretnél kiállítást?

– Volt már, és a tervek szerint lesz is még.

– Hogyan jött a bohócdoktor szerepkör?

– Az egyik barátom kisfia kórházban volt, és arra kért, hogy vidítsam fel egy kicsit. Természetesen igent mondtam, és nagyon jól sikerült. Akkor jutott eszembe, hogy rendszeresen be fogok járni a kórházakba. Néha adományokat is tudok vinni, máskor csak lufit tekerek, de olyan is van, hogy szaloncukrot osztok szét, vagy más édességet, persze figyelve arra, hogy nem mindenki ehet cukrot. Nagyon szeretek hozzájuk járni, és a sérült gyermekekhez is.

– Mit ad ez neked?

– Mindent. Az a szeretet, amit a gyerekek tudnak adni, semmivel nem pótolhatnám. Lehetne akármennyi pénzem, ezt nem tudnám megvenni. Én eleve szeretek adni, nekem nem okoz gondot az utolsót is odaadni másoknak. Talán azért, mert én sem nevelkedtem valami nagy gazdagságban.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– És mi az, amit te szeretnél, neked vannak álmaid?

– Mindig szerettem volna egy valódi, nekem készült bohóccipőt, egyszer megleptek vele. Szerettem volna egy velocipédet is, azt is összeraktam a haverommal, úgyhogy úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok. Az is az álmom volt, hogy egy olyan nőt kapjak magam mellé, aki mellett önmagam lehetek. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de ez is megvalósult. Semmit nem változtatnék meg a múltban, mert minden így volt jó. Az összes rosszat újra átélném, mert azok nélkül nem lennék az, aki ma vagyok. Ezt a sok apróságot, amit szerettem volna, megkaptam.

– Nem is vágysz semmi másra?

– De. Egy kis bohócnak azért még örülnék.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)