Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Hatvanhat percben nézhettük meg, mit meg nem teszünk azért, hogy rosszul éljünk

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. • KULTÚRA • 2017. július 17. 16:00
Hatvanhat percben nézhettük meg, mit meg nem teszünk azért, hogy rosszul éljünk
Díjazott előadást hozott el a Shakespeare Fesztiválra a temesvári magyar színtársulat

Shakespeare, Sonnet 66 a címe annak a produkciónak, amellyel a temesvári magyar színház egyetemes jelrendszerével, kiegyensúlyozottságával, komplexitásával és kimagasló színészi játékával megszerezte a legjobb előadásnak járó díjat az idei INFANT Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztiválon Újvidéken. Gyulán július 15-én mutatták be a darabot az Erkel Ferenc Művelődési Központban.

____Eredeti-GYHRCSD_0053.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

 „FÁRADT vagyok, ringass el, óh Halál! –:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent Hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot Doktor-Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok, jobb volna messze mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”

 

Tizennégy sor hatvanhat percben. Látszólag ennyi az előadás. Ennyi: egyetlen szonett Szabó Lőrinc fordításában. A látszatnál azonban sokkal több. Mert minden egyes verssor előhív egy jelenetet, egy színt, mint az Ember tragédiájában, és még tartalmilag is szinte ugyanazt kapjuk, mint Madáchtól. A 21. századi ember tragédiáját, ezúttal Shakespeare-től, a rendezőtől (Kokan Mladenovic), a dramaturgtól (Góli Kornélia), akire ezúttal igen fontos feladat hárul a koreográfustól (Andreja Kuletevic), a zeneszerzőtől (Irena Popovic) és a temesvári magyar színház társulatától. Angolul, mert hogyan másképpen közölhetnének a nemzetközi porondon a mai Európában? Tizennégy sort, nem többet, hatvanhat percig, időre, angolul a kontrollált és időzített vén kontinensen. Mindezt le is fordítják nekünk, mert az etnikumoknak, a nemzeti kisebbségeknek és a nemzeteknek állítólag jogaik vannak az államokban.

Mindössze tizennégy sort kapunk hatvanhat percben, mert ennyi pont elég ahhoz, hogy elmondjunk magunkról mindent. Kifejezzük, milyenek vagyunk valójában. Mindig ugyanazt a tartalmat mindenik soron következő 66 percben. Sosem jobbat, mindig csak a rosszat. Akasztott emberként ébredünk, akasztott emberként fejezzük be. Ennek a történetnek egyetlen izgalmas része van, a köztes, amely az akasztás után és előtt bontakozik ki. Ezt fejti ki a darab, mint a híradókban, felkiáltójelekkel.

Sokan álltak fel és mentek ki tüntetőleg a teremből a negyvenvalahányadik percnél. Talán csak nem azért, mert nem tudjuk elviselni, amikor a szemünkbe mondják, mekkora bunkók vagyunk, mennyire rosszul csináljuk? Annyira romlottak, hogy saját magunkat sem vagyunk képesek elviselni? Lám, most élő példával igazoltuk: nem tudjuk. Sértődötten, feltűnően és dacosan kivonulunk az előadásról, amelyben azt látjuk, hogy az Ave Maria eltorzult szólamaira csecsemőket dobálnak szét szívtelenül a keresztény Európában. Két műkönny a szembe, mellé rengeteg ígéret, populista hazugságdömping a méltányos bánásmódról, emberi jogok reményfelhőcskékbe csomagolva, győzelmi jelek és mázsányi békeszimbólum, csillagos égszínkék zászló, egyenlőség a papírforma szerint, és készen is vagyunk. Amúgy meg ennyi: kontroll a végtelenségig a mindennapokban, semmi egyéb. Ellenőrzés, motozás, vájkálás az üres zsebekben, katonásdi. Menekültek, anyák, családok a rács mögött, fegyveres rendőrök a falaknál, kisgyermekek az uniós bevásárlókosárban várják, hogy nyújtsunk feléjük egy védelmező kart, tegyünk igazságot. Nem, nem adunk, mi elfutunk, hátat fordítunk.

 

____Eredeti-GYHRCSD_0057.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Sokkoló és hatásos a temesváriak produkciója. Erős, kemény, fájó, megdöbbentő. Politikailag leleplező és tényfeltáró. Jó. Nagyon jó.

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház régóta foglalkoztat szerb és román rendezőket, játszik szerb, román és német közönségnek. Mert a helyi szórványmagyarság már nem tudná fenntartani önnön teátrumát. A kapunyitás megoldotta az örökös problémát, feltöltötte az üresjáratokat, és egyben lendített is a társulat dinamikáján. Díjnyertes előadások tömkelege született meg az új irányelveknek köszönhetően. A bánsági teátrum kimagasló érdeme, hogy annak ellenére produkál minőséget, éli túl a digitális konkurenciát, hogy elveszítette azokat, akikért megszületett. Gyulán nem csupán azért feliratoztak, hogy értsük az angol szöveget, azt a tizennégy sort, amit bármelyik Shakespeare-összesben elolvashatunk, hanem azért, mert odahaza is ezt teszik. Azóta van ez így, amióta a magyar nyelvű előadásaikat a román, bolgár, ukrán, török, arab és kínai ajkú nézőknek is ajánlják. Régóta.

A Shakespeare, Sonnet 66 című darab persze, mint már említettem, nem csupán emiatt angol nyelvű. A jelent vágja a képünkbe, a nyugatról importált egészségtelen versenyfutást, az őrültségbe kergető törtetést, a szolgalelkűséget, a betagozódást, az önfeladást, és emiatt. Azt a rengeteg érthetetlenséget és kegyetlenséget mutatja be gyomorforgató cinizmussal, amelybe belekényszerülünk. A törvények és rendeletek labirintusában felvesszük az egyenruhát, majd eltáncoljuk, amit kell. A buli és a stopperóra vezényszóra indul, és tart a teljes kifulladásig. Nem számít, ki bírja tovább, mert a győztesre éppúgy halál vár, mint a leggyengébbre. A nyertes koronával a fején vehet búcsút a nagy összeröffenéstől, neki sem kegyelmeznek: megalázzák és megbüntetik.

Mladenovic világában dresszírozott kutyaként nyalatják fel velünk a padlót, a nőnek kuss a szava, s amikor már senki sem bírja tovább, és fellázad, kinyitja a száját, kiírja magából a nyomasztó lehetetlenségeket, elhallgatatják, belegyömöszölik egy fekete szemeteszsákba, akárcsak a háztartási hulladékot. Ebben a világban a nagyhatalmak diktálnak. Ha nekik úgy jó, gázmaszkkal szaladgáltatnak le-föl, amíg meg nem unják, és fel nem akasztanak, ki nem végeznek, szemrebbenés nélkül meg nem semmisítenek. Csak merj ellenszegülni, merj pofázni. Merj élni. Merj ember lenni.

____Eredeti-GYHRCSD_0037.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

A Shakespeare, Sonnet 66 szerint földgömbünk egy lufi, amit túlnyomás alá helyezünk. A balon nem bírja, szétrobban, mint a Shakespeare-i életműben. A produkcióban mindazok felvonulnak, akiket a brit szerző halhatatlanná tett, de akiket mégsem tudott megmenteni. A dán királyfi, Othelló, III. Richard, Macbeth, Prospero, Rómeó és Júlia egyaránt átvonul a színen, mindnyájan eljárják a magukét, mindnyájan funkciót kapnak a mában, de a szerelmet, az emberi kapcsolatok alfáját egyikük sem éli túl. Aki mindebből kimarad, a szárnyas puttó, az ízléstelen kacat, az ordináré közhely, a magamutogató, elnőiesedett fiatalember, a beazonosíthatatlan, céltalan teremtmény, aki az utca nyelvére írja át a feszes költői gondolatokat, rapesíti a valóságot, ám rögtön utána le is zárja az ügyet, készít magáról egy szelfit, és elvonul. Ő az, aki csak úgy van. A túlélő, a játékmester.

Július 15-én hatvanhat percig nézhettünk szembe önmagunkkal. Nem volt sem könnyű, sem szép, sőt, rohadtul nehéznek tűnt, gonosznak és csúfnak. Gyönyörködhettünk a meztelenségben (jelmeztervező: Tatjana Radisic), zenére. A szonett egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést, csak hitet abban, hogy idővel mások is, egyre többen meglátják azt, mit mi, a Shakespeare, Sonnet 66 publikuma és alkotógárdája, mert együtt könnyebb tűrni, elviselni és változtatni.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)