Egyszer egy kis pillangó
szerelmes lett a szélbe.
Násztáncát félve járta,
készült az őszi bálra.
Lágy volt a fuvallat rég,
mint levetett kígyóbőr
csörögtek a levelek.
A meredek sziklák még
most is úgy álltak, mint tőr
a szívben. Aranyvérben
úsztak a fák a fényben,
árnyékuk csonthideg, zord.
Csöpp folt didergett szárnyán
a pillangónak. Árván
libegett a magasban
feledve fájó gyászát,
mikor a szél hű nászát
egy orkánba temette.
Feledte lengeségét
a szerelmes lepkének,
megtépázta kegyetlen,
halvány remény sem maradt.
Halott egyesülésben
hunyt el a csoda. Présben
gyalázta a tomboló
vihar. Megtépte az álmát,
vágyát fagyos őszbe facsarta.
Hímpor hullott a földre
festve sárgára-zöldre
azt a szent helyet, ahol
először nyílt világra,
ahol elsőként lehelt
csókot rá a kósza szél.
Emlék maradt, pillanat,
pillekönnyű gondolat,
nyárvég hív szolgálója,
árnyékszív formálója.
Gyönyörű tavasz, élet…
Hamu lett, így ért véget.
