György Ádám a Gyulai Várszínház Kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A gyulai közönség talán nincs is tisztában azzal a kiváltságával, hogy a városban hétről hétre fellépő művészeknek nemcsak a világ ismeri el kvalitásait, de rangjukat alapvető emberi értékeikkel és azokhoz társuló magatartásukkal is megszolgálják. Így volt ez a Gyulai Várszínház Kamaratermében koncertező György Ádám zongoraművész esetében is, kinek személyében – különösen nemzetközi népszerűségének tükrében, hiszen a New York-i Carnegie Hall háromezer fős koncerttermét már három alkalommal is megtöltötte szólóestjével, internetes népszerűsége pedig minden hazai komolyzenészét magasan túlszárnyalja – még érthető is lett volna némi fennköltség, vagy legalábbis koncertjeinek általános közönséglétszámát a gyulaival összevetve némi hűvös távolságtartás. Ehelyett a 19 órakor kezdődő koncerten mérhetetlen szerénységgel a színpadra érkezve maga konferálta fel az estet, hozzátéve, hogy az elsőként hallható saját szerzemény és a műsor további programjában szereplő három Liszt-mű közé, Kocsis Zoltán emlékének adózva, még további három Chopin-darabot is beékelt. Már ezzel megnyerte magának a közönséget, pedig maga a koncert csak ezután következett.
A 14 rövid tételből álló, két magyar népdallal fűszerezett „Egy nap New Yorkban” című művel az ott élő, de lélekben kívülálló úriember szemével láttatta közönségével a világvárost, miközben a finom érzésekkel és mély, nyugodt dallamokkal vezetett séta során a vizet árasztó tavaszi szél lengedezte át a felhőkarcolókat, de még inkább a hatalmas parkokat. Abszolút vele lehetett tartani, szemlélődése, megfontolt, precíz játéka a várost és benne őt is bemutatta.
Ezt követően, a gyönyörű fokozásokkal és váltásokkal tömbösítve játszott Chopin-művek érezhetően a távozásával betölthetetlen űrt hagyó Kocsis Zoltánnak, valamennyi, hivatását komolyan velő zenész példaképének szóltak.
A Liszt-darabok közül elsőként megszólaló Rigoletto-parafrázis okkal tartozik a zongoristák legkedveltebb műsorszámai közé, mivel a virtuozitásnak teret engedve oldja fel a Verdi-féle zenei anyag sűrűségét, a drámai jeleneteket az ellentétes jellegű zenei anyagok kontrasztjából építve fel, olyan hatásos koncertdarabbá téve, ami a műnek és előadónak egyaránt biztos sikert garantál. A teljes hatást azonban maga a koncert adja, hisz György Ádám olyan rendkívüli élvezettel és szeretettel játssza, hogy ennek tanúja lenni önmagában is felvillanyozó élmény.
A négyéves kora óta zongorázó művész tizenkét évesen, kiemelt tehetségként került a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumba, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora-előadóművészeként diplomázott, ahol még abban az évben doktori tanulmányait is megkezdte. Azóta fordul meg szólistaként rendszeresen a világ nagyszínpadain, ismert dallamokra és saját motívumokra épülő improvizációival különlegessé tett koncertjei mellett pedig napjaink egyik legjelentősebb Liszt-játékosának is őt tartják. A minden zenész álmát jelentő Carnegie Hallban 2008-ban telt házas koncerttel debütált, és azóta is többször visszahívták.
Virtuozitása, precíz előadásmódja a gyulai koncerten a La Campanella során mutatkozhatott csak meg igazán, mely művet egykor Liszt Paganini hatására komponálta – hogy saját zongorajátékát is az „ördögi hegedűs” bravúros szintjére fejlessze –, és amit (a billentyűkön különösen a bal kéz számára bejárandó hatalmas távolságok miatt) a maga korában rajta kívül sokáig más nem volt képes eljátszani. A látványos és mesteri előadás füttyszavas ünneplésétől a közönséget az ő elegáns, úriember modora ekkor még ugyan visszatartotta, de a II. Magyar Rapszódia után már az általánossá vált vastaps mellett sikítások és elégedett bravók is érkeztek a színpadra.
A hol megejtő lágysággal, máskor házat szétverő dinamizmussal játszó művész szenvedélyét látva az is felsejlett, milyen fantasztikus örömzenéléseket csaphat szűkebb baráti körben, humorát megcsillantva még akár műfaji kalandozásokat is téve. Valahogy úgy, mint ahogy a 2012-es lengyel–ukrán közös rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokság nyitóünnepségén tette (a helyszínen 60 ezer, a tévék előtt mintegy 300 millió ember szeme láttára), a stadion közepén felállított zongorától – Chopin Vihar-etüdjének játszása közben – felpattanva, hogy néhány labdatrükk bemutatása után a fekete-fehér billentyűk mögé visszaülve ott folytassa, ahol abbahagyta. Ezúttal is levehetetlen volt róla a tekintet, és mire az ember felocsúdhatott volna, már vége is lett. De nemcsak ennek a tíz percnek, hanem az egész estnek.
Érthető, hogy a közönség nem eresztette, ő pedig ráadásként Mendelssohn Nászindulójával köszönte meg a figyelmet, utolsó meghajlásnál, finom úriemberként egy szelíd érintéssel a zongorának is, hisz a hangszer jelentőségét ki is ismerhetné jobban, ha nem a Steinway zongoragyár kiemelt nagykövete.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
