dávid péter
Fotó: facebook.com
Dávid Péter
BETLEHEM FÉNYEI
Aznap beletévedtem egy sötét tájleírásba
– százhússzal mosódtak el mellettem a fák –,
hiába műholddal felvázolt koordináta
– varjúszárnyak suhogtak körém töviskoronát.
Csak a felrebbenő madarak jártak erre,
tollaikkal a fekete levegőt kavarva,
aztán egyszer csak valaminek a végét jelezte
a műszerfalon vörösen villogó benzines kanna.
Innen már messze volt, amit úgy hívnék: haza.
És míg fölém feszült a sötéten károgó éjszaka,
egy balkanyar a reflektorfényben gúnyolva kérdi,
hogy van-e hely egyáltalán még valahová odaérni.
Ennyi kellett csak, hogy – bárhová – otthont akarjak,
– alattam kemény betonút, fölöttem varjak… –
persze, amikor már csontig – lélekig – fázol,
akkor tudod csak meg, milyen puha is a durva jászol –
Már csak azt szeretném nagyon remélni,
hogy azok ott előttem
nem Jeruzsálem, hanem Betlehem fényei…
