Advent első vasárnapján nem csapta még meg az ünnep szele. Már négy hét sincs Karácsonyig, hamarosan jön a Mikulás, mégsem érzett várakozást. Nem érzett mást, csak egy meghatározhatatlan kis feszültséget. Hogy nem az ünnep közelgése miatt volt feszült, azt biztosan tudta. Elgondolkodott. Mindig szerette a karácsonyt. Sosem jutott eszébe a karácsonyról olyan közhely, hogy végre együtt lesz a család, meg hogy végre megállunk a rohanásban és csak egymásra koncentrálunk, meg hogy a szeretet ünnepén minden csudijó. Ilyenféle az ő családjában sosem volt divat.
A maga módján persze mindenki készült, a gyerekek örültek az ajándékoknak, a felnőttek örültek a gyerekek örömének, és a karácsonyi asztalra került ételkülönlegesség elfogyasztása után a karácsonyfa mellett beszélgetés, olvasás, a már elvesztett szeretteikre való emlékezés következett az est hátra lévő részében. Nem változott meg az égvilágon semmi szűkebb környezetében, mégsem érezte az ünnep közeledtét. Kis gondolkodás után úgy döntött, megpróbálja – úgymond – ünneplőbe öltöztetni a szívét.
– Gyerünk a netre, karácsonyi oldalakat, havas tájakat nézni, böngészni karácsonyi sütis receptek után, az majd csinál hangulatot!
De az a fránya rutin. Mindenekelőtt első az index.hu és a vezető hírek. Felrobbantották az orosz expresszvonatot. Előzetesbe helyezték a pécsi lövöldözőt. Egyre gazdagabb a magyar állam. (Haha! Ez a hét vicce.) Mesterházy Attila a szocialisták egyetlen miniszterelnök jelöltje – olvasta a címeket… és újra megérezte azt a fránya, meghatározhatatlan kis feszültséget valahol gyomorszájtájékon, és lecsapta a laptop tetejét.
– Majd holnaptól ünnepelek – döntötte el. Máshogy, okosabban. Rutin nélkül.
