Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Czirok Mihály, a gyulaivá lett trombitás

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós ÉvaINTERJÚ • 2015. szeptember 22. 11:00
Czirok Mihály, a gyulaivá lett trombitás
Czirok Mihály: Teljesen a véletlennek köszönhető, hogy az életemet kitölti a zene
Ahogy trombitájával kezében színpadra lép, azonnal magára vonja a figyelmet, legyen az fesztiválkoncert vagy épp egy kollégáival közösen adott hangverseny. Valamennyi korosztály ismeri, hisz a legkisebbek változatos színházi produkciókban találkozhatnak vele, a kisiskolásoknak pedig lehet, hogy épp zenét tanít. Czirok Mihály a gyulai zeneiskola igazgatója ugyan nem itt született, de mostanra igazán gyulaivá vált. Zeneszeretetéről és motivációiról irodájában felkeresve beszélgettünk.
____Eredeti-GYHRCSD_0006.JPG

Czirok Mihály

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

– Valószínűleg más habitust kíván meg az, hogy valaki zenéljen, pedagógusként tanítsa a muzsikálást, vagy épp intézményvezetőként álljon nap mint nap helyt. Önhöz melyik terület áll a legközelebb?

– A zenélés, természetesen. De ma már elég kevés olyan művész van, aki „civilben” valami mással ne foglalkozna. A legnagyobbak is vagy tanítanak, vagy épp valamilyen vállalkozást működtetnek.

– Mióta áll a zeneiskola élén?

– Ez volt a hetedik tanévünk, de már 21. éve vagyok vezetői státuszban, mert ezt megelőzően Vésztőn és Sarkadon is így dolgoztam. Vésztőn az általános művelődési központ élén álltam (ami a művelődési házat és a könyvtárt is magába foglalta), utána volt egy 1000 fős, 7 településen 11 telephellyel működő alapítványi iskolánk sarkadi székhellyel, amit 2007-ig irányítottam, 2008-ban pedig ide hívtak dolgozni.

– Ezek szerint nem is gyulai?

____Eredeti-GYHRCSD_0004.JPG

Czirok Mihály: Most már gyulai vagyok

– Most már gyulai vagyok, előtte Békésen laktam, de a feleségem és én is szegedi születésűek vagyunk. A főiskola után mind a ketten Békésen kaptunk állást és egy lakást is, ami akkor nem volt utolsó szempont, így 1987–2012 között ott éltünk, és 3 éve költöztünk át Gyulára.

– A zene miként került az életébe?

– Teljesen véletlenül, ami azóta – mondhatni – annyira túlsúlyba került, hogy a szüleim kivételével a családunkban mostanra mindenki zenész lett. Az öcsém zenész, a felesége ugyan táncos, de a fiuk szintén muzsikával foglalkozik, nálunk a feleségem, a lányom és az én életemet is kitölti a zene, de mindez teljesen a véletlennek köszönhető.

– Hogyhogy?

– Szegeden egy külterületi általános iskolában tanultam – még összevont osztályokkal –, és ott volt egy tanító bácsi, aki nagyon elhivatott pedagógusként délutánonként hetente kétszer mindenkit furulyaszakkörre járatott. Meg sem kérdezte, hogy ki választja a zenélést, csak beíratta a gyerekeket a szüleikkel. Ő annak idején klarinétszakon végzett a zenekonzervatóriumban, de nem a zenészség felé vitte a sorsa, hanem tanító lett, jelenleg is az öcsém magániskolájában tanít. Így kezdtünk mi is furulyázni, ami nekünk nagyon tetszett, és amiből akkor még nem közvetlenül a trombitálás következett, mert jó eséllyel a klarinétra lehetett volna váltanunk.

– Mitől alakult úgy, hogy mégis trombita lett a választott hangszere?

– Egy rendezvényen játszott a Benkó Dixieland Band, ami nekem akkor annyira megtetszett, hogy azonnal eldöntöttem: trombitás akarok lenni, és nem klarinétos. Ez épp akkor volt, amikor negyedik osztályból ötödikbe menet bekerültünk a városi iskolába, és a furulyáról komolyabb hangszerre válthattunk. Az öcsémből sem klarinétős lett, mert ő a harsona mellett kötött ki.

– Ha az ember egy adott fúvós hangszeren játszik, mennyire tudja a többi hasonlót megszóltatni?

– Nekem a zeneiskolai trombitatanár meghatározás szerepel a diplomámban. Mivel a főiskolán tanultunk módszertant, a harsona, a kürt és a tuba ismereteit is taníthatnám. Én nem tudok harsonázni, de a módszertanát ismerem. Persze meg tudom szólaltatni, bizonyos dolgokat el is tudok játszani rajta, de fellépést azért nem vállalnék vele. Rézfúvós hangszereket taníthatok, de az intézményvezetői feladatok ellátása mellett már csak nagyon kevés óraszámban teszem, és akkor is csak trombitán vállalok növendékeket.

– Bármilyen zenei formációban látható színpadon, azonnal kiderül, hogy a zenei műfajokban milyen otthonosan mozog, hisz bármilyen közegben feltalálja magát.

– Ez a rutintól és a repertoártól függ. Nem tudom pontosan meghatározni, szám szerint mennyi dalt játszunk, de biztos nagyon sokat, ezeket mindig a közönség igényéhez igazítjuk. Ha középkorú hallgatóságunk van, nem a legújabb slágerekbe kezdünk bele, de szalagavatótól kezdve, utcabálon át a nyugdíjas buliig mindenhol megfordulunk, sőt, még a legkisebbeknek is, mert van egy, az Előadóművészeti Iroda által bejegyzett, hivatalosan működő független színházunk is, amivel zenés előadásokat tartunk. A Bibuczi zenekar mellett működik a Bibuczi Gyermekszínház is, amivel hét-nyolc repertoárdarabunk van, jelenleg három futó előadással dolgozunk. Pete László tanár úr a szövegíró, mi pedig, a feleségemmel, a zeneszerzők vagyunk.

– Kik az előadók?

– Azok is mi hárman vagyunk.

– Ezeknél a daraboknál gyerekmusicalekre kell gondolnom?

– Igen, komplett díszlettel és jelmezekkel, élő zenéléssel a színpadon. Többszereplős darabokat játszunk, van olyan előadásunk, amiben hétszer is át kell öltöznöm.

– Ez a társulat mióta működik?

– Az első előadásunk 1997-ben volt. A gyerekszínházi előadásaink között van olyan (Nagyotmondó Tóbiás), amelyet 2002 óta több mint 1500-szor játszottunk el, és a darab többi előadása is meghaladta már a 200 alkalmat.

– Kicsit furcsa ezt elképzelni annak, aki igazgatóként ismeri vagy a gyulai Royal Dixieland Band tagjaként látja a színpadon. A formáció 2012 óta tartó, rövid fennállása ellenére máris nagyon szép eredményeket tudhat magának. Ez a zenei közeg áll legközelebb önhöz?

____Eredeti-GYHRCSD_0012.JPG

Czirok Mihály: A dixieland az nekem mindenképp az örök szerelem

– Mindenképp, de a színház is szívügyem. Amikor egyes fellépéseken 12 órát kell egyhuzamban muzsikálni, az – nem kell szépíteni a dolgot – munka és pénzkereset, de a  dixieland az nekem mindenképp az örök szerelem. A Benkó Dixieland annak idején elindított ezen az úton, aztán több mint 20 évet lehúztam egy másik dixieland zenekarban, a hódmezővásárhelyi Promenád Dixielandben – ami már sajnos nem létezik -, azzal bejártuk egész Európát, 1990-94 között nekem nem is volt munkahelyem, mert éves szinten többet voltam a zenekarral külföldön, mint itthon.

– Mitől válik valaki jó trombitássá?

– Az adottságok nagyon fontosak, de a közhiedelemmel ellentétben nem a tüdő-, hanem a szájadottság számít. A hangzatnak a milyensége nagyban befolyásol, mint ahogyan a hozzá tartozó gondolkodásmód és még számos tényező. Ám mindez hiába van meg, ha nem társul hozzá kitartó szorgalom. Én szoktam tudni a gyerekeket inspirálni, most is van összesen három növendékem, az egyikük nemrég egy országos versenyről különdíjjal tért haza, felvették az ország legjobb zenei szakközépiskolájába Budapestre, és jobban fúj, mint én, ezt komolyan mondom. Amióta itt vagyok már a harmadik tanítványomat vették fel zenei középiskolába. Ezt most dicsekvésből hangsúlyozom, mert erre nagyon büszke vagyok.

– Ön annak idején szinte kérdés nélkül kezdett zenetanulásba, most igazgatóként hogy látja, mennyire jellemző ma a kisiskolások körében a zenei oktatás megléte?

– A gyereklétszám átlagban fogyóban van, nálunk azonban emelkedik a tanulólétszám. Tanszakaink zömén túljelentkezés van, a zenetanulásnak szerintem megint lesz egy reneszánsza, hiszen egyre több helyen foglalkoznak azzal, hogy mi ennek az áldásos hatása, még úgy is, hogy nem kell később valakinek feltétlenül hivatásos zenésszé válnia, de a gyerek gondolkodását, viselkedését tekintve is nagyon jó hatással van a zenetanulás és a művészeti oktatásban való részesítés.

– Intézményen belül van slágerhangszer?

– Minden második gyerek gitározni szeretne, de gitártanárból sajnos országos hiány van és jelenleg egy félállású óraadó kolléga látja el ezt a feladatot, és igen hosszú a várakozási lista.

– Miért nincs gitártanár?

– Mert főiskolai szinten a gitároktatásnak mindössze tizenéves gyakorlata van, ellentétben a többi hangszer 50-60 éves tanárképzői múltjával.

– A gitár a legnépszerűbb, de hogyan folytatódik ez a hangszeres népszerűségi lista?

– Zongora, ütőhangszerek, aztán a fúvósok.

– Régen mindenkit zongorázni és hegedülni tanítottak.

– Régen csakugyan ezeket tartották az alaphangszereknek, mostanra ez eltolódott, és ez a jelenség már szintén jó tíz éve fennáll. A fúvósoknál nálunk egy jó közösség is kialakult, ami mindenképp vonzerőt jelent. Na, és amikor egy rezesbanda megszólal, annak messzire elhallatszik a hangja, míg egy hegedűvel nem lehet úgy kiállni például a Világórához szerepelni, mert azé elvész. A hegedülés és a vonós zenekar intimebb műfaj.

– Több helyen élt hosszabb ideig, és beszélgetésünk elején említette, hogy gyulaivá vált. Amikor Békésen élt, akkor békési volt?

– Azért nem volt az olyan sok hely, mindössze Szegeden és Békésen éltem, most pedig itt. Az a közel 20 év nyilván életem része volt, de Békésen én igazából 2 évet dolgoztam, mert a többit vagy külföldön, Vésztőn, Sarkadon vagy itt, és csak esténként jártam haza aludni. A feleségem inkább ragaszkodott Békéshez, hisz ő hordta a lányunkat óvodába, iskolába, ott vásárolt, intézte a dolgainkat, ő most is békésinek vallja magát, olyannyira, hogy a henteshez még mindig átjár. De a jót könnyű megszokni, hisz Gyulának van egy polgári szellemisége és hangulata. A növendékeken, a szülőkön és a fellépéseken keresztül már itt is nagyon sok ismerősöm van, de Gyulához ezelőtt is volt közöm, hisz sokat játszottunk itt. Volt olyan időszak, amikor a Park Hotel minden szegletét ismertem, mert heti rendszerességgel zenéltünk benne.

– Na és Szeged?

– Csak a fiatalkoromat töltöttem ott, 22 éves koromig. Az iskolás évek ott teltek, a feleségemmel ott házasodtunk össze, de az már nagyon régen volt. A szüleim ugyan ma is ott élnek, de ha a családdal a belvárosba megyünk – azon túl, hogy a lányomnak megmutogatom, hol tanultunk, merre járkáltunk –, most már engem nem köt oda semmi. Remélem, hogy Gyula végleges hely marad az életemben, de javarészt ezt nem én döntöm el.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)