Annyi okunk van a hálára, de gyakran elfeledkezünk róla, sőt, teljesen természetesnek vesszük azt, amink van, és csak akkor döbbenünk rá észrevétlen jó dolgunkra, amikor valami számunkra jelentőset veszítünk el.
Ez történt nemrég azzal a zenésszel, aki egy péntek délutáni próba után elvesztette a klarinétját. Mire észrevette, késő volt, és mire érdemben keresni kezdhette volna, már csaknem minden próbálkozás hiábavalónak tűnt. A biztonság kedvéért azért még felhívta néhány hangszerbolt figyelmét a történtekre, hogy ha esetleg valahogyan bekerülne, tudjanak arról, hogy ő épp’ elvesztett egyet, és halványan még abban is reménykedett, hogy a becsületes megtaláló az új hét első napjaiban a gyulai zeneiskolában esetleg leadja.
Aztán őt is magával rántották a hétköznapok, utaznia kellett, így sem idő, sem tér nem volt segítségére a fellelésben, mire visszatért, már a megtalálás leghalványabb reményéről is lemondott. Bánatát és feszültségét levezetendő úszni ment, de annyira magába volt roskadva, hogy alig hallotta meg, amikor egy számára ismeretlen úr megszólította. A férfi látásból ismerte őt, így tudta róla, hogy zenél, ezért hozzá fordult egy kis tanácsért. Mégpedig abban, hogy talált egy hangszert, ami valakinek biztos nagyon hiányzik, de nem tudja, hogy miként találja meg a gazdáját. Gondolta, hogy beviszi a zeneiskolába, de az elmúlt pár napban elutazott, így nem tehette, most azonban arra venné az irányt, ha az a zenész szerint is jó ötlet lenne.
A történet ezzel szinte véget is ér, hisz hamar kiderült, hogy a rendes hangszer pontosan tudta, hol és miként találja meg egy pillanatra gondatlanná vált gazdáját, aki ebből mindjárt magasabb rendű összefüggésekre következtetett. Először egy templomi adomány gondolata foglalkoztatta, aztán hamar megszületett egy hálaadás koncert ötlete, mi november 15-én meg is valósult a gyulai evangélikus templomban.
Kepenyes Pál már ott, vendégelőadókként hívott tanítványai és zenésztársai körében mesélte el ezt a történetet, mélységes hálát adva az áldásos végkimenetelért. Másfél órás közös műsorukban sorra szólaltak meg a fúvós hangszerekre írt klasszikus- és slágerdarabok, műfaji sokféleségben, az ünnepelt klarinét mellett pedig olykor még a pánsíp és a szaxofon is előkerült. Hálaadásában Csontos József zongorán, Király Dominik és Lakatos Béla klarinéton, Vicze Gabriella szaxofonon, Szegedi Attila pedig zongorán működött közre, a hallgatóság legnagyobb elégedettségére.
Hiszen a hála mindig segít a jelen szépségeinek észrevételében és értékelésében, abban, hogy a kedvünket szegő élmények ellenére is legyen minek örülnünk, sőt, hogy az összeomlások is mindig valami jobbért történnek. Mindig. Mert ilyenkor akár a puszta létezés örömének értelmét is újra átéljük egy-egy pillanatra, a csodák – akár ily módon történő – megnyilvánulása pedig némi önmérsékletre, szelíd alázatra ösztönözhet bennünket.
Vagy épp elővigyázatosságra, hogy még a sorscsapások bekövetkezte előtt tudjuk értékelni külső-belső értékeinket.
Ehhez pedig mi is szolgálhatna jobb közvetítő közegül, mint egy szakrális tér, háláját egy emberként kifejező zenészcsapat és a velük együtt örvendő közönség, na és persze a valamennyi érzékszervre egyszerre hatást gyakorló muzsika, melynek közvetítésével világgá kürtölhető valamennyi örömhír.
