Eszméletlen mennyiségű harcot vívunk meg életünk során. Magunkkal, szeretteinkkel, azokkal akik szeretnek minket és azokkal, akiktől még a hideg is kiráz. Furcsa és egyben elborzasztó tény viszont, hogy mégis azzal keveredik a legkevesebb konfliktusba egy egyén, akit nem kedvel, vagy éppen félelmet kelt benne. Természetes védekezési ösztön lenne? Nem tudom. Ellenben nem tudom elképzelni, hogy ki lehetett az a „zseni”, aki azt találta mondani: azt bántjuk legjobban, akit szeretünk. No meg annak a kislánynak húzgálják a copfját a kisfiúk óvodában, akibe szerelmesek. Sok kislányt ismerek, akinek bánta már a copfja és még én is emlékszem rá milyen szembe nézni a copftámadóval. Higgyék el, ott szeretetnek nyoma sincs, s aki a bántalak mert szeretlek teóriát kitalálta, az jobban eltévedt, mintha a Való Világba jelentkezett volna.
Zoli sem azért pofozott le a mókuskerékről mert kellett neki a játék, hanem mert engem akart, ugye? Na jó, kicsit rányújtottam a nyelvem, na. De ez olyan kis édes, most visszagondolva. Egyszerű ok és okozat. Nyelvnyújtás, pofon. Jogos düh, ha véletlenül fejberúgnak, kihullik a szempillád fele, s Ilcsi olyan smucig, hogy nem adja oda a tükrét, hogy megnézd mi maradt meg a szemedből. S joggal vált ki - elfojtásra ítéltetett – haragot, ha a pedagógus motiválásként a rosszabbik jegyet ajánlja meg. Persze csak szeretetből, hogy a későbbiekben jó legyen a gyereknek. Jó lenne visszatérni a gyermeklélek azon fokához, amikor konfliktusainkat nem a félelem és a megalkuvás befolyásolja. S lehet, hogy copfhúzogatással, vagy egy-két sallerral intézzük el, de nem rohangálunk alamuszi gyávaként fűhöz, fához.
A felnőttkori konfliktusok sajnos egyre bonyolultabbak. Még rá sem eszméltél, hogy vannak, és már csak akkor veszed észre, amikor nyakig ülsz a trutymóban.
