A három színművész neve garanciát adott arra, hogy nevetésből se legyünk híján, a 20. század egyik legismertebb, irodalmi Nobel-díjas drámaírója, Harold Pinter pedig gondoskodott róla, hogy a tragikus atmoszféra és a drámai feszültség is átigya a kétszer egyórás előadást a Gyulai Várszínház kamaratermében. A telt háznyi közönség nem bánhatta meg a színházlátogatást.
A helyét elfoglaló nézősereg Khell Csörsz átgondolt díszletére figyelhetett fel. A színpad szimmetriáját ablak és ajtó, valamint két vaságy és egy középen elhelyezett fogas hozta, a szobabelső puritánságát csupán néhány tényező tette érdekessé: a kimustrált gázsparhelten lévő Buddha-szobor, a plafonról lógó, vízcseppeket gyűjtő vödör, vagy az ágyra halmozott faalkalmatosságok tömege.
A Szabó Máté által rendezett A gondnok történetének kiindulópontja egy hétköznapi szituációba csöppent minket: Mick (Katona László) házában tengődik öccse, Aston (Scherer Péter), aki megsajnálja és befogadja a lakásba a hajléktalan Jenkinst (Mucsi Zoltán), akit később az épület gondnokává kérnek fel. Az alaphelyzet profán, az író pedig lépésről-lépésre építi fel a történetet és a három karaktert, amelyek megjelenítésében a színművészek bravúros, mesteri jellemábrázolással segítik.
Mindhárom karakter jelleme kettős. Mucsi Zoltánt „neki való” szerepben láthatjuk: szánalmas csavargó, aki a túlélésért igencsak jól manipulál, idomul és hárít – mondhatnánk, ha az emberi büszkeség szikráját imitálva, folyton előtörő agresszív hőzöngéssel, idegbeteg hisztériával nem próbálna lépten-nyomon basáskodni embertársain. Katona László a ház tulajdonosát játssza, aki alapjaiban a jó üzletember jellemvonásait hordozza: többnyire könnyed, korrekt, ambiciózus, okos… egészen addig, míg egyik pillanatról a másikra nem tör ki rajta egy-egy instabil, ijesztő skizofrén állapot. Legnehezebb szerep azonban Scherer Péternek jut. Astonja a történet nyugalmi pontja, aki mindvégig jószívű, és egyetlen egyszer sem jön ki a sodrából. Ám görcsös időhúzása, gátlásos tartása, autista gesztikulációi és reakciói éreztetik személyisége árnyait, főleg amikor kiderül róla, korábban megjárta az elmegyógyintézetet. Ezt elmesélő szívszorító monológja a drámai csúcspont a mű aranymetszésében.
A Nézőművészeti Kft és a Szkéné Színház közös produkciójában sosem tudjuk, kivel hányadán állunk. Tudjuk, ki kitől miben függ, de hármuk szociális hierarchiájának látszata folyton változik, és az sem egyértelmű, hogy melyik karakter az őrült(ebb). Ezentúl hármójuk életszelete stagnál – nem teszik meg, ami változtathatna amortizáló, megrekedt életükön – tehetetlenségük pedig előrevetíti változatlanságba való belehalásukat.
Világunknak többrétegű görbe tükre ez. Az emberi alaptermészetnek, amely folyton azon munkálkodik, hogyan uralkodjon a másikon, bezzeg saját sorsán csak elképesztő erőfeszítések árán tud változtatni. A társadalomnak, amely elmebetegséggel bélyegzi meg, aki különbözik az átlagtól, és a hétköznapi embernek is, amely naponta hülyézi le a tőle különbözőt.
