Egészségünkre, emeltük a piciny poharakat, s párás szemekkel gondoltunk nagyapára, aki ezen az estén, karácsony második napjának estéjén már nem lehetett velünk. Először tette ezt, s ezért először fordult elő, hogy karácsonyünnep nem a megszokott rend szerint zajlott. Megszokott renden azt kell érteni, hogy a sorshúzással megválasztott unoka, akinek aznap este nem csak nagyapáék szállítása, de az alkoholról lemondás is jussa lett, elkocsizott a nagyszülőkért, majd mielőtt rommá pusztította az ünnepi asztalt, a Mennyből az angyal közös eléneklése után a gondosan becsomagolt meglepetésekre vetette magát a tágabb értelemben vett család. A pórul járt unoka, akinek szájától Fortuna erre az estére megvonta a józanító házi pálinkát (aperitif), a sötét gyomorkeserűt (aperitif I.) és a kapucsínószerűn édes likőrt (aperitif II.), s szégyenszemre, addig fölépített életművét meghazudtolva deciliterszám nyelte a kólát, irigykedve hallgatta a kedélyes csevegést, ami eleinte laza kvaterkázást, később egymás szavába vágva érvelést, a vágta utolsó szakaszán pedig szétszálazhatatlan ordibálást, mindenekelőtt azonban kitartó sörözést (aperitif X) jelentett.
Egészségünkre, néztünk össze, mert nagyapa halála sok mindent megváltoztatott. Például, hogy a karácsonyt soha többé nem tudtuk úgy megünnepelni, mint előtte. Nem ők jöttek hozzánk, mert már nem voltak ők. Mi mentünk hozzájuk. A first class karácsonyi ebédek és vacsorák után üdítően hatott a levezetés, nagymama kosztja – fehérbelű friss kenyér, kistányérnyi szeletekre vágott csípős kolbász, csepegős uborka és vegyes savanyúság volt az ünnepi fogás, amolyan németvárosi all in one, szódával, fröccsel, s az elengedhetetlen nyitánnyal: házi. A desszertnek felszolgált lúdlábat, zserbót és mákos bejglit csak azért nem említem, mert ilyen összefüggésben nem érdekes. (A női szeszélyről nem is szólva, bár az mindig érdekes.)
Egészségünkre, mondtuk megkönnyebbülve, mert túl voltunk az ajándékosztáson, igaz, a közös éneklés, a Mennyből az angyal ezúttal kimaradt. Nem passzolt az alkalomhoz. Nagymama éléskamrájában minden megtalálható volt, a házilag eltett paradicsomlétől (biblikus olvasat) az almáig (ugyancsak), s bár a házi pálinkát hordóban tárolták a pincében, néhány csatos üveggel a spájzba is jutott. Egy ilyet bányászott elő nagymama, s színpadiasan, de leírhatatlan szomorúsággal az asztalra tette. Most pedig így emlékezünk. A párás testű üveg színültig volt, s ahogy az a jobb pálinkáknál megfigyelhető, bizonyos meghatározhatatlan elemecskék lebegtek benne, vidáman, életfogytig tartó mámorban. Rajta címke: szilva, 1994. Csettintettem: az igen, akkor oszlott fel a Guns n’ Roses. Nem akármilyen pálinkával koccintunk. Szegény nagyapám. Isten, isten.
Meghúztuk a jóféle hazait. Nagybátyám csettintett a nyelvével: ez igen. Nem tudom, a „nem” hogyan lett volna értendő, de ez az „igen” ott, az Árnyas utcai konyhában ülve annyit tett: finom. Már hogy finom az íze. Bővebben, s némi stilisztikai játékkal szólva: a víz íze finom. Egészen pontosan: a németvárosi víz finom. Szegény nagyapám, ezt csomagolta nekünk 1997 ínséges karácsonyára, ezt a jófajta házi vizet. Aqua vitae. Nagyapa, nagyapa. Ez hát a hála a sok fuvarért. Fondorlatossága, mely arra sarkallta, hogy a hetek-hónapok alatt a vacsorához (kenyér, kolbász, savanyú) stikában elkortyolt pálinka helyébe, akár egy agyafúrt csaplár, vizet töltsön, de legalább jóízű németvárosi fajtát, a meglepődés naiv hangjait csalta elő belőlünk. Ó, még ilyet, valamint: ejha, ez igen. Még belőlem is, aki látott már családi összejövetelen olyan dugóhúzást, melynek tűvé egyenesített süllőző horog látta a kárát. Ejnye, nagyapa, ejnye, illetve: isten, isten.
Mégiscsak volt mennyből az angyal. Hálásan, hogy még ilyen elviselhetetlenül nehéz körülmények között sem hagyja kihunyni szívünkből a szeretet és az egymásra figyelés lángját, alig észrevehetőn biccentettünk neki, s újra csordultig töltöttük a piciny poharakat.
