Sohasem gondol arra egyetlen ember sem, hogy a megszokott mederben zajló életéből hirtelen kivágja a sors. A sors? Nem! Nem a sors tesz minket száműzötté, hanem mi rontjuk el magunkat, netalántán ismerőseink életét. Számtalan egyéni példát lehetne felsorolni. Nem teszem meg, nem sorolok. Halottak napja idején mély gondolkodás szükségeltetik és emlékezés.
Korai kelés. Kimentünk a kertbe. Pontban tizenkettőkor ebédeltünk, majd a „Játék és muzsika tíz percben” már a délutáni alvás kísérője volt. Mama bevette a szívgyógyszerét. Emlékszem, sok éti csigát szedtünk Manci néninél és a világ legkedvesebb cicáját is tőle kaptam. Mamámnak jó ízű szívgyógyszere volt, édes, mint a régi C-vitamin. (Senki se próbálja ki a finom szívbogyót!)
Hűvös időben mindig kardigánt hordott és Pick szalámit vett nekem nyugdíj után.
Egyszer elküldött a boltba. Hazafelé menet a felső szomszédot holtan találtam az üzlet előtt. Akkor láttam először halottat. Akkor még nem rázott meg a halál, akkor még a létünk részének éreztem az elmúlást.
Felnőttünk.
Az atya több mint egy órát kántált a ravatalozó előtt. Egy néni belesírt a fülembe.
Mama már húsz éve nem él. De itt van. Érzem.
