Nincs könnyű helyzetben az, aki Gyulán a Harag György rendezésében színre került Székely János Caligula helytartója című drámájának bemutatásával próbálkozik. Egy legendával kell mérkőznie. Akik látták, sokan úgy emlékeznek erre a bemutatóra, mint a Gyulai Várszínház történetének legjobb, legemlékezetesebb előadására.
Vegyük sorra a dráma momentumait. A darabot 1978-ban mutatták be, a maitól egy kissé más korban. Székely Jánosnak – aki kora s a magyar drámaírás egyik premisszája – talán az egyik legdrámaibb színpadi művét kellett Harag Györgynek a gyulai színpadon megjelenítenie. A hit és hatalom összecsapásának példázatokkal teli, filozofikus bölcsességekben bővelkedő történelmi darabját, amelyben a szereplők is különleges karakterek. A hatalmától megtébolyult császár helytartójának és a szelídségében jámbor, mégis megingathatatlan, vashitű, zsidó gyülekezet főpapjának összecsapása eleve elrendeltetett végkifejletet sejtet. Egyszerű dologról van szó: Petroniusnak, Róma helyi kormányzójának az istenné emelt császár szobrát el kell helyeznie a zsidók templomában az akkori világ legjobb hadseregének támogatásával. S vele szemben csak a fegyvertelen zsidó nép üres istenterme áll.
Ki győz, a vakhit, vagy a vasfegyelem? A hit, amely mögött egy egész nép áll, vagy az erőszak, amely mögött világhódítói fegyveres birodalom létezik?
A helytartó tudja, hogy esküje szerint nem tehet mást, mint végrehajtja a parancsot, mégis megátalkodottan kételkedik. A zsidók tudják, hogy a normál világban arannyal minden megvehető, épp ezért kisajtolják népükből az élet utolsó morzsáit is, csak azért, hogy megőrizzék a szabadság látszatát. Egy olyan hatalommal szemben, amelyet egyetlen eszelős testesít meg, aki a lovát is consullá emeli, s akitől van miért félni, csak nem érdemes, mert ő is csak egy ember, akkor is, ha istennek van kikiáltva, s rajta is ugyanúgy uralkodik a halál, szúr a tőr, mint bárki máson. A hatalom tehát nem önmagától veszélyes, hanem a végrehajtók, az érdekhajhászók megalázkodásától.
Nézzük, s vessük össze, kik s milyen eszközök álltak a rendezők rendelkezésére akkor s most? Harag Györgynek volt egy korabeli színterme, korabeli jelmezekkel, s volt egy – csak egyetlenegy – Őze Lajosa, aki úgy volt Barakiás főpap, mintha mindig egyhitű zsidó lett volna, égett, érvelt, szenvedett és nem alkudott, s örökre belénk olvasztotta, hogy csak úgy lehet hinni, ahogy ő hisz. Szikszai Rémusznak, aki 2011-ben vitte színre a művet a Zsámbéki Színházi Bázis és a Füge közös produkciójában – amit nálunk most mutattak be – adódott egy Fodor Tamása, aki ugyanúgy megingathatatlan és életbölcsességgel telt, mint elődje, míg szelíd konokságában ugyanúgy legyőzhetetlen, megértő, érző ember.
A magyar színjáték színe-java segítette az akkor elindult legenda meggyökerezését, Lukács Sándor (Petronius), Verebes István (Decius), Héjja Sándor (Lucius), Hegedűs D. Géza (Probus). Mai hasonmásaik Nagypál Gábor, Király Attila, Szikszai Rémusz, Kovács Krisztián koránt sincsenek egy súlycsoportban az azóta klasszikusokká öregedettekkel, de jól tették dolgukat. Minden mozdulatukat helyén találtnak, minden mondatukat pontosnak éreztem. Szikszai Rémusz szakmai felkészültségét sokszínűsége, színpadi játéka és díszletezése tette teljessé. Rövid összegzésként: nem csalódtam, kiváló darab, remek megvalósítás, nem lehet ok a fanyalgásra.
