A londoni közönséghez hasonlóan a gyulai publikum is lelkesen fogadta a moszkvai Vahtangov Színház előadását, melyet a The Guardian tavaly az év színházi eseményének választott Nagy-Britanniában. A neves orosz rendező, Jurij Butuszov által színre vitt „Szeget szeggel” sikere nem véletlen: a társulat a darab minden részletét mérnöki pontossággal dolgozta ki.
A cselekmény színhelye Bécs, ahol a gyenge kezű uralkodó, Vincentio (Szergej Jepisev) engedékenysége miatt a törvénytelenség ütötte fel a fejét. A herceg, látva a nép erkölcsi züllését, a város irányítását helytartójára, a szigorú és tiszta életű ember hírében álló Angelóra bízza, majd álruhában kíséri figyelemmel az eseményeket. A hatalomtól megrészegült helyettes kegyetlenül súlyt le a törvényszegőkre: halállal büntetné Claudiót (Vlagyimir Belgyian), amiért házasságkötés előtt ejtette teherbe szerelmét, Júliát (Marija Bergyinszkih). A fiú húga, Izabella (Jevgenyija Kresgye) kegyelemért könyörög a helytartónál, aki Claudio életéért cserébe a lány szüzességét követeli.
Az orosz rendező feldolgozásában Vincentio visszatérése nem idézi elő az erkölcsi rend helyreállását, hiszen az engedékeny uralkodó ugyanúgy kísértésbe esik, ahogy korábban álszent helytartója, Angelo. Butuszov a hatalmi gépezet meghasonlottságára irányítja rá a figyelmet azzal, hogy mindkét szerepet Szergej Jepisevre bízza. A színész nagyszerűen hozza a merev, öltönyös, szellemszerű figurát. A saját vágyaitól megrémülő Angelo eltorzult arca, néma sikolyra tátott szája és mozdulatai Edvard Munch festményét idézik a várszínpadra.
Noha a színmű cselekménye a 16. század elején játszódik, a különféle korokat idéző jelmezeknek, valamint a puritán, néhány feketére festett székből és asztalból álló díszletnek köszönhetően a shakespeare-i történet időtlenné válik. A moszkvai társulat darabját a felborult erkölcsi rendet szimbolizáló jelenet foglalja keretbe. Az előadás elején a szereplők üres PET-palackokat, papírfecniket, könyveket és ruhadarabokat hajigálnak szét, majd a káoszt jelképező tűz hangjaira bódultan keringenek a színpadon. Az előadáson a mozdulatok éppolyan fontosak, mint a szavak: a jeleneteket ismétlődő mozdulatsorok választják el egymástól, s a gondolatokat gyakran a szavakat helyettesítő mozdulatok keltik életre.
Shakespeare színműve műfajilag a tragédia és a komédia határán áll, hiszen sem a tragikum, sem a komikum nem válik igazán hangsúlyossá benne, s a tragikus hangütést végül a kiengesztelődés oldja fel. Ehhez a sajátossághoz igazodva az előadása végig a két műfaj határán egyensúlyoz, ugyanakkor a nyitójelenetre rímelő befejezés inkább negatív végkicsengésűvé teszi a darabot. Bécs hercege ugyanazokkal a szavakkal tesz ajánlatot Claudio húgának, amelyekkel a helytartó, Izabella ugyanúgy zokog, ahogy a darab elején, a papírdobozokból pedig újra előkerülnek a ruhadarabok, a műanyag palackok és a papírfecnik. A történet nem ért véget…
