A IX. Shakespeare Fesztivál nyitónapján egy kétségkívül egyedi előadással lepte meg vendégeit a Gyulai Várszínház. A kamarateremben a rendező Mándy Ildikó társulata a neves brit bárd szonettjeit dolgozta fel, illetve vitte színre.
Ez első hallásra talán furcsán hangozhat, s joggal merülhet fel a kérdés, miként lehet a lírai kifejezés céljából alkotott versformákat eljátszani. Nyilvánvalóan nem a hagyományos módon. Az epikus művekkel ellentétben a költemény műfajához kell igazodni, ahol az alkotó hangulata, érzelmei és gondolatai állnak a középpontban. Éppen ezért megjeleníteni is csak ezek kifejezőeszközeivel lehet. Vagy csak: érdemes.
Határozott, súlyos kezdőképnek lehetett tanúja a betóduló közönség. A színpad egyik oldalán kórházi ágy, amelyen Szalontay Tünde színművész feküdt, sminkjét a darabban közreműködő famulusa, Károlyi Balázs készítette éppen a fekvő színészen. A színtér másik oldalán egyetlen zöld alma ellenpontozta és fokozta a különös látványt. A költeményeket eljátszó alak jelmeze a koreográfiához illő mivoltán kívül lehetőséget nyújtott az összetettebb érzelmek, mint például a hátborzongatás vagy az évődés kifejezésére is, amely kísérteties atmoszférát kölcsönzött már az alaphangulatnak is. A sűrűn változó fekvőalkalmatosság sem csupán díszletként funkcionált, a hangulatváltásokban is jelentős szerepet kapott. Mintha maga a költő támadt volna fel róla. A strófatagolt versek még csak ezután következtek. A sorban először a CXIX.
Aki jelen volt, tanúsíthatja: Szalontay Tünde alkalmasnak bizonyult a nehéz feladatra. A szonettek előadása nem merült ki szavalatának bőséges prozódiájában, a tagolásában, a szavak dinamizmusában. Bár a fókuszban elsősorban – Szabó Lőrinc tollából eredő fordításában – maguk a szavak egymásutánisága állt, úgy tűnt, amit a shakespeare-i dalokhoz hozzátett a társulat, több egyszerű kísérő körülményfűzérnél. A mimika, a gesztusok, a mozdulatok, a hangulatkeltő fonémák, a színészi játék, a multifunkciós, groteszk jelmez, a valós időben történő sminkváltások, a határozott színszimbolika, a fények-árnyékok tudatossága és az olykor természetes, máskor indusztriális zajok összessége szinte önálló. komplex életet élt, és énekelte el az angol dalnok alkotásait.
A tömör előadás nem volt több negyven percnél, de koncentráltsága révén így is mély hatásokat zúdított a nézőre. Shakespeare 154 szonettjéből 15 tizennégysorosának továbbgondolt izgalmas látvány- és hangzásvilága bizonyította: az angol bárd által megírt életfogalmak és a emberi nonverbális kommunikáció nemcsak szorosan összekapcsolódnak, hanem egyaránt örökérvényűek is.
„Míg él ember szeme s lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te.” (W. Shakespeare, XVIII.)
