Újragondolt történet és nehezített körülmények – talán ezzel a néhány szóval lehet tömören összefoglalni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház gyulai előadását. A nézőtéren ülők tűrőképességet a hideg idő és a szemerkélő eső, a színészek alkalmazkodóképességét pedig a Melindát alakító Pál-Ferenci Gyöngyi bokaficama tette próbára a várban. Mialatt a szerencsétlenül járt színésznő lábát befáslizták a darab szünetében, a publikum jó része pálinkával és forró teával trenírozott a második részre.
A „körítés” ellenére érdemes volt végignézni a Bocsárdi László által rendezett, több díjat is elnyert, kísérleti jellegű előadást, hiszen a remek alakítások és az újszerű gondolatok maradandó élményt nyújtottak. A rendező alaposan átdolgozta Katona József Bánk bánját: egyes felvonások kimaradtak vagy felcserélődtek egymással, és a szereplők közül sem jelent meg mindenki a darabban. Mindezzel párhuzamosan néhány jó érzékkel elhelyezett vendégszöveget is felfedezhettünk az előadáson – József Attila Altatójának sorai például kifejezetten jól hangzottak a kisfiát nyugtatgató bán szájából.
A színészek, élve a helyszín adta lehetőségekkel, gyakran a nézők között játszottak, hol oldalról, hol a hátsó sorok felöl, hol a legelső sorban bukkantak fel. A várszínpad adottságai azonban nem mindig voltak jótékony hatással az előadásra, néha érezhetően megakasztották a színészi játékot. Az előadást keretbe foglaló katonadal, a modern jelmezek és kellékek, valamint a leegyszerűsített (egy asztalból, néhány székből és egy hatalmas fehér vetítővászonból álló) díszlet nemcsak kitágította a történelmi dráma értelmezési lehetőségeit, hanem aktualizálta is a történetet. A sűrített szövegvilágú és dramaturgiájú darab középpontjába a történelmi játszmáknak kiszolgáltatott, önmagával is konfliktusba kerülő ember állt.
A gondolati tartalmat az előadást végigkísérő cimbalomjáték mellett a mikrofonba mondott szövegek erősítették fel. Ezek nem pusztán elidegenítő eszközként szolgáltak, hanem élesen elválasztották egymástól a szereplők nyilvános terét és belső világát. Ennek a meghasonlott, magán- és nyilvános szférára bomló közegnek éppúgy része volt az udvari dőzsölés nyomait fényképezőgépével megörökítő Tiborc (Nemes Levente), mint a hatalma fényében fürdőző Gertrudis (Gajzágó Zsuzsa). Az intrikával és sötét titkokkal terhelt udvari miliőt a vásznon látható árnyékokkal érzékeltette a rendező. „A setétben / Ólálkodókhoz elmegyek” – mondta az első felvonásban Bánk (Mátray László), aki sokszor csak árnyképként volt jelen a színpadon.
A sepsiszentgyörgyiek Bánk bánját II. Endre király szavai helyett a „Ha kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű dal zárta. A katonanótát a darab elején egy idős férfi (talán maga a király) énekelte szaggatottan a vásznon, az utolsó felvonásban pedig Magyarország nagyura. Bánk, miután megölte a királynét, saját ingével tisztította meg a vértől a Szent Koronát, majd tettének súlya alatt megroppanva szinte félőrülten kezdett el énekelni az árkosi fúvószenekar kíséretével. Megdöbbentő élmény volt, ahogy a dal közben első világháborús filmkockák peregtek a szemünk előtt...
A Bocsárdi által rendezett darabot szerencsére nem nyomta agyon a nemzeti dráma súlya. A rendező olyan történelmi korszakokon átívelő történetet tárt elénk, amely számos kérdést vett fel hazáról, hazafiságról, hazaszeretetről, a múltunkról. Rólunk.
