Rosenberger bácsi buzgón gondozta kicsiny előkertjét. Különösen büszke volt a sok virágja között megbúvó egy szem fekete tulipánjára. Féltőn óvta, s az odúnak tűnő otthonának - pókhálóval beszőtt, nejlon függönyös - ablakán át vizslatta a virágjaira pályázó utcabeli gyerekeket. Egy alkalommal valóban lehetett oka az aggodalomra, amikor is két kissrác halált megvető bátorságról tanúságot téve, megkísérelte elcsenni a féltett fekete tulipánt.
Rosenberger félelmetes és ördögi kinézete ellenére nem volt rossz ember. Bár borzas üstöke, az állandóan szürkére koszolódott atléta viselete és a nyakában kutyaláncon hordott műanyag pénztok látványa nem keltett bizalmat senkiben. Főként a kisemberekben keltett félelmet a zord ábrázata.
Igazán nem ismerte senki.
Egyszer, amikor a közkonyhán a szakács asszonyok kávéját szürcsölte, a felső műfogsora a pohárba csusszant. Zavartan csapta vissza arcába Rosenberger az eszközt. Nem kémlelte, hogy szégyenét valaki látta-e, nevetik- e, nem merte felemelni pillantását. A jelenetet nem követte senki, nem vette észre, csak egy kissrác. Az a gyermek, akinek egyszer megfordult a fejében, hogy kellene neki egy fekete tulipán. Az a fiú, aki csak azért nem merte elvenni, mert bizton hitte, hogy a virág tulajdonosa maga a patás. Döbbent pillantásuk találkozott. A fiú nem nevette ki, nem futott el, nem ijedt meg, nem árulkodott.
És hirtelen emberré vált Rosenberger szemében a gyermek. És ember lett a földi ördögből, aki gyönyörű virágokat ápolgat, köztük, egy fekete tulipánt.
