A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából rendhagyó történelemórát szervezett a gyulai önkormányzat és az Október 23. Alapítvány. Az Erkel Ferenc Gimnáziumban dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója tartott vitaindító előadást a diákoknak, akik az órán Erdődi Leventének, a kommunista diktatúra idején meghurcolt dr. Erdődi Lajos fiának, valamint dr. Szabó Ferenc történésznek is feltehették kérdéseiket.
A szépszámú hallgatóságot Bagyinszki Zoltán kuratóriumi elnök köszöntötte, aki elöljáróban elmondta: a mintegy négy éve működő alapítványt azzal a céllal hozták létre, hogy az ’56-os eseményeket megpróbálják közelebb hozni az emberekhez.
Dr. Erdész Ádám bevezetőjéből kiderült, a parlament 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunizmus üldözöttjeinek emléknapjává. Az igazgató hozzátette: ilyenkor a média arról szokott röviden beszámolni, hogy 1947-ben ezen a napon vitték el Kovács Bélát, ám ez az esemény még a tankönyvekben sem kap olyan nagy szerepet, és a név sem különösebben közismert. Az előadás kiindulópontja az a kérdés volt, hogy vajon miért tekintették olyan fontosnak ezt a dátumot azok, akik meghatározták az emléknap időpontját.
Az intézményvezető hangsúlyozta: a február 25-i dátum valójában egy fordulópont, amely nemcsak egy ember, Kovács Béla életében tragikus dátum, hanem a huszadik századi magyar demokrácia történetében is.
– Ha megnézzük, hogy mit is jelképezett Kovács Bélának, ennek a polgári-paraszti származású politikusnak a pályája, akkor jobban megértjük, hogy itt olyan folyamatokról van szó, amelyek nemcsak a huszadik századi magyar történelemre voltak befolyással, hanem mindnyájunk életére – hangzott el a történelemórán.
Dr. Erdész Ádám a diákoknak elmondta: Kovács Bélát, aki korábban miniszter és a legnagyobb ellenzéki párt főtitkára volt, a szovjet belügyi katonák 1947. február 25-én este kirángatták első emeleti lakásából, és Ausztriába vitték, ahol hosszú időn keresztül kihallgatták. A politikust bírósági tárgyalás nélkül 25 évre ítélték, először a GULAG-ra került, majd 1955-ben magyar börtönökben folytatta a raboskodást 1956 tavaszáig. Szabadulása után bekapcsolódott a forradalom eseményeibe, november elején a Nagy Imre-kormány államminisztere lett. A forradalom leverését követően a berendezkedő Kádár-rendszer megpróbálta a nevét a maga legitimációjának szolgálatába állítani, feltették a parlamenti képviselők listájára. Mivel egészségi állapota megroppant, nem sokat tudott tenni ez ellen, a kórházat ritkán hagyta el. Ötvenegy éves korában, 1959-ben halt meg.
A levéltár igazgatója kiemelte: február 25-e azért volt olyan különleges, mert Kovács Bélát a Parlament mentelmi bizottsága nem adta ki, vagyis a megszálló szovjet erők és a kommunista párt már formailag is felrúgta a demokrácia szabályait, megkezdődött a hatalomátvétel. A diktatúra kiépítését az ország is megsínylette, hiszen elvesztette az esélyt, hogy felemelkedjen gazdaságilag, és felzárkózzon a nyugati típusú demokráciákhoz.
