Gyulai Hírlap - A Mány-ügyről

Zétényi Zsolt jogtudós munkájának hála egyedülálló történelmi és jogi dokumentumgyűjtemény látott napvilágot, amely 1956 egyik legsötétebb epizódját, a Mány Erzsébet és társai ellen indított büntetőeljárást tárja fel példás alapossággal. A kötetet május 22-én mutatták be a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban, a bibliotéka és az Október 23. Alapítvány szervezésében. 

Beszámolómat a könyvbemutatóról egy erős idézettel kezdem, amely szerint e szerencsétlen sorsú fiatalok: „A hatalom szemében nem léteztek”. A bemutatott kötetnek nemcsak a narratívája, szigorúan elemző, logikailag kifogástalan stílusa, hanem jól olvasható – így a további kutatásokat megfelelően előkészítő –, forrásanyaga és kritikai apparátusa is kiemelkedő, elüt a korszakot – a családi kötődések miatt, az érzelmi háttér különben teljesen jogos befolyása okán olykor „ködfágyolosan” – feldolgozó munkák sorától. A munkafolyamat bemutatásakor a szerző hangsúlyozta: a cél nem csupán az események rekonstruálása, hanem annak bizonyítása is volt, hogy a tárgyalt eljárások nemcsak erkölcsi, hanem közjogi értelemben is semmisek.

Zétény Zsoltról, a szerzőről röviden érdemes tudni, hogy az 1941-ben Veszprémben született szakember eredetileg ügyvéd, büntető- és alkotmányjogász, emellett lett jogtörténetkutató. Több társadalmi szervezet tagja, többek közt a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke. Kutatási területe a történeti alkotmány, a Szent Korona-eszme, valamint az 1944–1989 közötti politikai megtorlások története (például sortüzek, koncepciós perek). Jelentős szerepet játszott a rendszerváltás utáni jóvátételi törvények előkészítésében, különösen az 1991-es, a koncepciós perek felülvizsgálatát lehetővé tévő törvény kapcsán. Kiemelten foglalkozott a gyilkosnak nyilvánított Kristóf László csendőrügyével is, akit 1959-ben kivégeztek, majd 2006-ban felmentettek. Részt vett a 2011-es Alaptörvény előkészítésében is.

Illik megemlítenem – az ügy horderejének, fontosságának hangsúlyozása végett is –, hogy az eseményt megtisztelte jelenlétével Görgényi Ernő Gyula város polgármestere, Szántó Mihály az utolsó, élő, gyulavári ’56-osunk és Székely Mihály özvegye, Ica néni is. A beszélgetést Dávid Péter történész-pedagógus, az Október 23. Alapítvány kuratóriumi elnöke kellő hozzáértessél és elkötelezettséggel moderálta. Ugyancsak részt vett a beszélgetésben Vánsza Pál, aki még 1985-ben csatlakozott a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társasághoz, ahol a demokratikus jövő építéséért és az igazságtalanul meghurcolt emberekért dolgozott. 1988-ban a szervezet megyei vezetője lett. Az egy évvel később létrehozott Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) Békés megyei szervezetének alapító tagja, később alelnöke lett, majd 2017-től megyei elnöke. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan kutatta az 1956-os forradalom és szabadságharccal kapcsolatos dokumentumokat, különös tekintettel az ’56-os eseményeket követő időszak megtorlásaira, az áldozatok sorsaira. Tevékenységével elősegítette az áldozatok felkutatását és rehabilitálását – nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy az ártatlanul kivégzett, meghurcolt emberek családtagjai megnyugvást találjanak. A bemutatott Zétény-kötetben is számos hivatkozást találunk munkásságára, rögtön az 9. oldalon pedig egy méltó ajánlást: „Ezúton mondok köszönetet Vánsza Pálnak, 1956 és a Mány-ügy igazságáért évtizedek óta küzdő lokálpatrióta barátomnak, akinek szóbeli és írásbeli közreműködése nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre.” Pali bácsi kezdeményezte az ’56-os Emlékszoba létrehozását (Fekete Pál Emlékház), amelyet saját anyagával gazdagított: relikviákat és dokumentumokat kínált közszemlére, a helyszín rendhagyó történelemórák megtartását vállalja, ugyanakkor számos iskolába ellátogatva szívesen osztotta meg tudását, kutatása eredményeit a diákokkal. Sokáig így legyen még!

A Mány Erzsébet és társai című könyv már a tartalomjegyzék alapján is szigorú rendszert követ felépítésében. Az első két fejezet (I–II.) részletes történeti kontextust kínál: A korabeli békési viszonyok és Rögtönbíráskodás című részek tárják fel a forradalom leverése utáni hónapok jogi és politikai kereteit, különösen a rögtönítélő eljárások gyakorlatát. A harmadik rész (III.) a konkrét büntetőügyet dolgozza fel Békéscsabán, név szerint bemutatva a szereplőket: vádlottakat (elsősorban Mány Erzsébetet, Farkas Mihályt), a bírói testület tagjait (különös tekintettel a „vérbíró” Mátyás Miklósra), ügyészeket (főként Sajti Imre) és tanácselnököket.

A könyv egyik kulcskérdése az állami megtorlás jogi kereteinek (vagy inkább azok hiányának) elemzése. Már a Bevezető szavak hangsúlyozzák: a történet – mint a szerző fogalmaz – „a diktatúra mércéje szerint is nem létezőnek kell tekinteni.” A legitimáció kérdése végig központi szempont marad, ahogy olvasható: „A hatalom saját érdekeit védő és megkövetelő szabályait többé-kevésbé meglévőnek tekinthettük ebben a korban is. Ez a megtorlás a gyilkolás törvényessége. A Mány-ügy azonban azért is rendhagyó, mert a 'szocialista törvényesség' követelményeinek sem felel meg.”

A könyv negyedik fejezete (IV. Mány Erzsébet és társai ügyének utóélete) nemcsak a kegyelmi kérelmek és elutasítások történetét követi nyomon, hanem azt is elemzi, milyen közjogi és politikai reflexiók, hatások jelentkeztek az eljárások után. A szerző jogi eszközökkel is bizonyítja: a statáriális eljárásokat szabályozó rendeletek olyan szinten sértették a korabeli jogalkotási normákat, hogy azok „valójában közjogilag nem létező rendelkezéseknek” tekintendők.

A kötet ötödik egysége (V. Dokumentumok – Történeti szövegközlés) bőséges és válogatott forrásanyagot kínál. E jegyzőkönyvek, bírósági iratok, perbeszédek és ítéletek nemcsak történeti, hanem filológiai és jogtörténeti szempontból is értékesek. Az egyik legmegrázóbb dokumentum az 1957. február 2-i jegyzőkönyv, amely Mány Erzsébet és Farkas Mihály kivégzésének részleteit rögzíti. A szöveg tárgyszerű, hűvös nyelvezete és a tartalom közötti feszültség mélyen megrendítő.

A visszaemlékezések és sajtóanyagok (VI–VII. fejezet) humanizálják az eseményeket, sőt, egyes esetekben a kortárs vélemények és narratívák változásait is nyomon követik. A Dél-Kelet és Népszabadság cikkeiből, valamint több riportból kirajzolódik, hogyan próbálták utólag értelmezni, megindokolni vagy épp elhallgatni a történteket. Vánsza Pál így írja le egy cikkben: „a sírra időnként virágot viszek... de a múltat senki sem akarja látni.”

A kötet utolsó harmadában (VIII–XV. fejezet) életrajzokat, sajtóanyaglistát, válogatott bibliográfiát, névmutatót, sőt, DVD- és fotóanyagokat is találunk. A szerző-szerkesztő életrajza pedig megvilágítja a mű keletkezéstörténetét: ez a könyv nem egyszerű történetírás, hanem részben igazságszolgáltatás is.

Összességében elmondható: ez a könyv nem csupán emléket állít Mány Erzsébetnek és társainak, hanem módszeres és tudományosan megalapozott leleplezése annak a politikai igazságszolgáltatásnak, amely a látszólagos törvényesség eszközeivel szolgálta a diktatúrát. Maga a szerző írja: „A közösségi önvédelem, a nemzet életösztöne, védekező indíttatású, a nemes ügyért, emberéletek megóvásáért vállalt áldozat nemes és szép cselekedetként kell, hogy megjelenjen a történetben.” A könyv így válik emlékezetté, történeti és erkölcsi ítéletté egyszerre – egy olyan korban és ügyben, amelyben az ítéletet már előre megírták.