Szabó Tibor Benjámin nosztalgikus hangulatban egykori munkahelyére tért vissza lélekben, amikor a Simonyi-olvasóban első kérdését feltette. Anekdotikus kibontással indította az estet, amelyből kiderült, hogy Dézsi Jánossal, a könyvtár igazgatójával barátságuk évtizedes, Háy Jánossal pedig már Budapestről jövet átbeszélték, miről lehet szót ejteni. Talán a szorongás feloldása volt a cél, amely Háy János szerint egy alapérzet a kortárs magyaroknál – ezért jellemzően a végén sem volt kérdés. Nincs idő semmire, nincs lehetőség nagy térben mozogni, a lét alapsérelme, hogy nem vagyunk a világegyetem végtelenének adekvát részei. Mindenki arra törekszik, hogy megtalálja helyét a világban, a közösség aktív tagjává váljon, ugyanakkor ne oldódjon fel benne, ne veszítse el identitását. A szorongás feloldását némileg a művészet megszületése jelentheti, a horatiusi funkciók közül ez a legelemibb, hogy gyönyörködtessen egy alkotás. Akkor keletkezik művészet, amikor a csillagok alatt a világegyetemet szemléled és megérzed a teremtés erejét. Ugyanakkor végtelen lehet az összeomlás is, amikor rádöbben az ember, hogy ebben a mérhetetlen űrben egy parányi kis porszem, maga a világ pedig teljességében megismerhetetlen. A létkérdések nagyon összetettek, így a megfogalmazásukra is többféle nyelvezetet, stílust és formát alkalmaz egy (ki)művelt író.
A szerzőnek a Gyalog megyek utánad sétálóúton (1989) után tizenhét könyve jelent meg, köztük a Dzsigerdilen című regény, amely prózaíróként és A Gézagyerek, amely drámaíróként tették elismertté. Két gyermekének megszületése után, felnőttfejjel végezte el az ELTE esztétika szakát, hogy igazolja állítását: aki hivatalosan űzi az irodalom, illetve az írás mesterségét, annak kötelessége képeznie magát. A tanultságra igénynek is kell mutatkozni, nála ez a középiskola után alakult ki. Amikor elkezdte magát vizsgálni, a világban a helyét kijelölni. Lassan döbben rá az ember, hogy az önvizsgálat, az önismeret vezet egyedül az autentikus műhöz. Önmagunkban elmerülni jelenthet egyfajta játékot is. A kutatás következménye Háynál egyfajta önirónia, amely azonban tudatos gondolkozás és taktikai játék eredménye. Mindenképpen szimpatikus karaktert láthattunk, aki nem javasolja a korábban elkövetett művek javítását, de szereti az újraírást, reflexiókat (pl. egy kortárs vietnámi költő, Trương Đăng Dung fordításakor). Noha saját szereplői sokszor a társadalom perifériáján tengődő antihősök, lecsúszott, széttört élettörténetek képviselői, igazságérzetük, élni akarásuk vagy éppen élni nem tudásuk bemutatása adja a Háy-szemlélet eszenciáját.
A történetek egyediségét éppen azok az apró részletek adják, amelyek a hétköznapiságban gyökereznek, amelyek lelki, szellemi, de elsősorban érzelmi kötődést jelentenek. Egy-egy életepizód attól válik hitelessé, hogy minden apróság (egy arc, egy hely, egy emlék) a szereplőkhöz való kötődést okoz. Belső kérdések merülnek fel, egyéni gondolatok mentén bontakozik ki, válik világossá a karakterek mindennapisága, elemi erővel ismerjük fel magunkat a „valakikben”. Háy ebben alkotott nagyot. Minden írásában tudatosan, esztétikai képzettség birtokában teremtett egy olyan atmoszférát, amelyben a tehetség ereje pontosan, javításra nem szorulóan működik. A tehetség igazán akkor kerül felszínre, amikor az író alkotja művét, de akkor válik sikeressé, amikor ezt a tehetséget olvasói tudják dekódolni. Ugyanakkor maga a szerző már régen máson dolgozik, a tehetség tehát összefügg az ihlettel: csak pillanatnyi működése tetten érthető.
Jelenleg Háy egy olyan irodalomtörténeten dolgozik, amely nemcsak szigorúan szakmailag közelít egy-egy szerzőhöz, hanem megpróbálja őket egy olyan környezetrajzzal közelebb segíteni a jelen olvasókhoz, amelyben megteremtődik egy hazai és nemzetközi viszonyrendszer, és egy ember életét nem száraz tényeken át követjük majd. Lehet, olyan irodalmi magasságokba emelkedünk, amely kontrasztja lesz az Originál Láger egykori megjelenésének (Háy underground zenekara – a Rájátszás projektben a zeneiség még visszaköszön). Mindenesetre Háy elhúzta az orrunk előtt a mézes madzagot, várjuk, szeretjük!