Gyulai Hírlap - Az ajtó

Az ajtó című dramatikus regényét az írónő 1987-ben írta, mintegy 40 nyelvre fordították már le, 2015-ben szerepelt a The New York Times 2015 legjobb könyve között. 2012-ben Szabó István rendezésében mutatták be a magyar-német filmváltozatot Helen Mirren főszereplésével. A történet népszerűsége töretlen, természetes, hogy a Nemzeti Színház is repertoárjába vette Szabó K. István (ha már az Erdélyi hét után vagyunk: ő egy zsibói származású rendező, számos romániai magyar színházban dolgozott, 2015-től szabadúszó) rendezésével, parádés szereposztással.

Az egyik főhős kétségkívül Szabados Magda (Söptei Anna) házvezetőnője, Szeredás Emerenc (Udvaros Dorottya), aki a saját szabályai szerint éli életét, csak előre leinformálható családnál dolgozik, mondhatni: szabad lélek. Mindezt azért teszi így, mert korábban Brodarics úrral (Varga József) került konfliktusba galamb-macska párharcok miatt. Az eredeti történettel szemben a főszerepet játszó színésznő szemmel láthatólag nem öregszik! Az erős, domináns személyiséget kiválóan hozta, azonnal aurát teremtett megjelenése. Emerenc szenvedélyesen független, ugyanakkor szerencsétlen gyermekkora óta zárkózott. A vidéki Magyarországon, Csabadul településen nőtt fel.

Ugyancsak alföldi az új munkaadója, Magda, akinek házáról és környékéről kell gondoskodnia, vitalitása, munkabírása, osztott figyelme szinte emberfeletti. Magda a regény elbeszélője, a darab elején, közepén és végén ő rögzíti, narrálja egy felfüggesztett kamerába a történet keretét (ennek talán nem kellett volna végig zavaróan benyúlnia a színpadképbe). Az írónő feltételezhetően magának, Szabó Magdának az önéletrajzi ihletésű karaktere, aki felemás kapcsolatot ápolt a kormánnyal. Kölcsönösen hol kiszolgálták egymást, hol elhallgattak (1949-1958), de folyamatosan és mélyrehatóan jelen voltak egymás életében (a visszavont Baumgarten-díjtól, 1949, egészen a megkérdőjelezhetetlen Kossuth-díjig, 1978). Az ajtó nemzetközi sikere (Femina-díj, 2003) azonban a halhatatlan női írók közé emelte a debreceni származású művésznőt.

Színpadara állított műveinek aktualitása nem kérdés: 2021-ben pl. utcát neveztek el róla Budapest II. kerületében. Szabó K. István Oscar-díjas névrokonához hasonlóan látványos rendezésben köszönte meg az írónő egykori létezését. Emerenc emlékei csodás, térhatású projekciókon valósultak meg. A modern (Nasa-űrhajósruha) és klasszikus elemek (szenes vasaló, mosdótál, antik bútor, porcelánok, vászonruhák, írógép) remek kompozíciókban egyesültek. Emerenc ajtaja szándékosan középen állt, de egy enyhén eltolt háromszög csúcsán, a padlón egy szimbolikus elválasztócsíkkal, mintha egy teljesen más dimenziót szemlélnénk.

A történet középpontjában pedig követhetően Magda és Emerenc viszonyának alakulása állt. Magda házvezetőjével szemben őszintén és mélyen vallásos. Emerencnek megvan az oka, hogy ne így tegyen: ikertestvéreinek (villámcsapásban égtek szénné) és édesanyjának (ebbe őrült bele, megveri a tehetetlen kislányt, majd kútba ugrik) elvesztése, a templomi adományozások igaztalansága (megmaradt ruhák elszórásának indokolatlansága) készteti erre. A viszonyt némileg árnyalja Magda férje egy meg nem nevezett, akadémikus professzor (Rubold Ödön), akivel Magda szerelmi házasságban, kölcsönös odafigyelésben él. A tényleges „gazda” (Emerenc hívja így) komolyan küzd a szolgáló iránt érzett ellenszenvével, több évvel azután, hogy az hozzájuk jár dolgozni, sem tud kijönni a nővel. Idegesíti, hogy mindenféle kacattal pakolja tele lakásukat, helyette dönt a környezetéről, élesen felvillan értékítéletük, életszemléletük, akár társadalmi osztályuk különbözősége. Ez akkor a legszembetűnőbb, amikor Emerenc egy kiskutyát ajándékozna a gazdáinak.

Eredetileg Viola egy kankutya, Magda találja meg a kis kutyust egy karácsonyi napon a hóban. A rendkívül törékeny kis jószágot hazaviszi, Emerenc lesz a gazdája. A színházi rendezésben élő kutyus helyett egy porcelánt alkalmaztak, amely szerencsére másodjára sem tört el a földhöz csapás következtében. Emerenc és Viola között különleges kapcsolat jön létre. Állatokhoz való ragaszkodása macskatartásában is megnyilvánult. Ajtaja mögött kezdetben patinás rend uralkodott, de ahogy a belső magány elhatalmasodott felette, a kinti megfelelési kényszerrel szemben, belső száműzetésének kivetüléseként szobácskáját is ellepte a por, piszok, (macska)ürülék és bűz.

Az ajtó mögött Emerenc legféltettebb titka tárult fel: a múlt sötét szövedéke! Hiába voltak barátai, ők sem tudták enyhíteni a gyermekkori traumákat. Egyik barátnője Polett (Gidró Katalin m.v.; talán Adélkát, az idős özvegyasszonyt is ő játszotta az elején, akivel a tornácon trécselni lehetett?), aki korábban francia nevelőnőként dolgozott, ezért beszélt mindig franciául, beleragadt a múltjába. Egyedülléte, szegénysége, magánya elviselhetetlenné vált, így öngyilkos lett. Emerenc előrelátóan és higgadtan nyugtázta, hogy ennek így kellett történnie. Sokszor érezhetjük, hogy lelketlennek tűnik, pedig csak az élettapasztalat mondatja vele a tűpontos ítéleteket: akinek mennie kell, azt hagyni kell menni, nem lehet mindenkit megmenteni. Másik barátnője Sutu (Szűcs Nelli), egy idős zöldség-gyümölcs eladónő. Noha közel állnak egymáshoz, de az ajtó mögött Sutu sem járt korábban. 

Ismerősei, rokonai, barátai vannak ugyan Emerencnek, de mindig ellentmondásos információkat adnak róla. Józsi, Emerenc bátyjának a fia (Herczegh Péter), a nő egyetlen élő rokona, akivel még mindig jó kapcsolatot ápol. Egy alezredes is Emerenc barátja (Tóth László), aki tréfából hihetetlen horrortörténeteket mesél pártfogoltjáról, ezzel is erősítve az Emerenc körül kialakult misztikumot. A legendateremtés folyamatosan körbejárja az idős asszonyt, nem véletlenül számoltam kilenc macskát a színpadon, ennyit hagyott hátra halálakor. Az biztos, hogy kilenc életre elegendő tragédia történt már Emerenccel. Természetes, hogy nem bízott igazán senkiben, életszemlélete a vallásosság felől a kíméletlen realizmus felé fordult. Ugyanakkor mélyen humanitárius volt, zsidókat mentett a világháborúban (pl. Grossmann Évikét a deport elől), állatokat fogadott be. Olykor azt éreztem, hogy Édes Anna-szerűen, érzelmek nélkül, megbízhatóan, robotikusan, precízen látja el feladatait, közben teljesen feloldódik a saját személyisége. Az efféle gépies fizikalitás hátterében sokszor áll fájdalmas lelkiség, traumatikus gyermekkor, megalázott felnőttlét, magányos élettér, depresszív hajlam. Emerenc két életet élt, egyet a világnak, egyet magának, egyet az ajtó előtt, egyet mögötte. A világ megbetegítette, noha látszólag részvét nélkül figyelte azt.

Kettős életébe nem engedett senkit, titkának felfedéséhez – szó szerint – rá kellett törni az AJTÓT! Magda valódi aggodalommal telve lépett közbe, amikor megbetegedett. Emerencet erővel a kórházba szállíttatta, annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Hála a főorvosnak (Bakos-Kiss Gábor), nagyon hamar felépült. Miután rájött, hogy Magda elárulta a titkát azzal, hogy az utcabelieket is beengedte a szigorúan őrzött életterébe.  Szűk szobája jelképesen teljes fertőtlenítésen esett át (Magda a két kezével az éj leple alatt takarította ki). Emerenc ezután már nem tudott visszatérni a köz által rá kiszabott valóságba. Elvesztette az élni akarását, a kórházban meghalt. Magdát pedig egész további életében gyötörte a bűntudat, hogy ő ölte meg pártfogoltját.

A legfőbb tanulságot a regény alábbi soraiban olvashatjuk: „Ha nincs mit kezdeni magával, mert nem tud mit kezdeni magával, akkor be illik fejezni a dolgot, mert már réges-rég csillagléptékben jár az emberiség, és álmodni se fognak az akkor élők arról a barbár óvodáról, amelyben egy bögre kakaóért vívtuk szegényes köz- és magánküzdelmeinket, de akkor se lehet olyan ember sorsát elrendezni, aki nem fér el senki életében. Ha mi nem voltunk elég bátrak, hogy ezt megfogalmazzuk, hát kimondta ő, és udvariasan eltávozott.”