Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Az idő nagy törlőkendő, mondta egyszer nagyapám. Kitöröl mindent, ami nem volt fontos. Ilyen a nagy szerelmek vagy egy régen élt szerettünk emléke is. Először a tárgyak tűnnek el, majd a féltve őrzött levelek, és legvégül azok a helyek, melyek köthetőek a régmúlthoz.
Ahogy a régi emléket felváltja az új, a tökéletesebb, úgy halványul el emléke, és tűnnek el tárgyai, hogy átadják helyüket az újonnan érkezőknek. Az emlékek kapuja bezárul. De néha, egy-egy alkalomra, de csak pillanatokra, kicsit kinyílik ez a kapu. Amikor visszahoztam Gyulára az ökölvívást, egyre többet jártam a városban. Az egyik ilyen szaladgálás során bukkantam rá egy emlékmorzsára. Egy nyitva felejtett ajtócskára, melyen át visszapillantottam a régi, keserédes szerelem emlékére. Egy virágüzlet a piac sarkán, mely előtt tizenévesen álldogáltam, és markomban szorongatott aprópénzemet számolgattam, mire is lesz elég. A résnyire tárt ajtó becsukódott, csak ennyit engedett emlékezni. Helyébe új emlékek jöttek, remélem, kitörölhetetlenül! Ez a virágbolt hány és hány szerelem emlékét őrizheti? Vajon hány síron pihennek virágai? Hány fiatal kéz fogta össze csokrait egy-egy ballagás eseményén? Vajon hány könnycsepp gördült le virágaira?
Lehet, hogy nem is virágbolt ez, hanem egy időkapu?
„Mindenkinek megvan a maga időgépe. Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.”
