Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„Az Országgyűlés kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. Ennek érdekében az Országgyűlés június 4-ét, az 1920. évi trianoni békediktátum napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
Egy országgyűlésről sokat elmond az, hogy megválasztása után mivel kezdi a munkáját. A 2010-ben megválasztott országgyűlés az elsők között a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt tartotta fontosnak megalkotni és elfogadni, amelyet 2010. június 4-én hirdettek ki. E törvény 4.§-át idéztem. Azóta nem csak emlékezünk, de ünnepelünk is június 4-én. Megemlékezünk a trianoni békediktátumról és ezzel együtt megünnepeljük a nemzeti összetartozást.
Hosszú út, küzdelmes út vezetett idáig. Vannak, akik mégis felteszik a kérdést: ugyan már, mégis mit kell ünnepelni a nemzeti összetartozáson? Egyre kevesebben tesznek fel ilyen kérdést és egyre többen tudják már a választ – de erről majd később szólok. Először arról engedjenek meg néhány gondolatot, amire szomorú szívvel, sosem múló fájdalommal emlékezünk, a trianoni békediktátumról.
Kezdetnek idézzük fel 1914 nyarát. Békében és jólétben élő gyulai polgárok iszogatták délutáni feketekávéjukat és frissítő italaikat a Komló Szálloda teraszán június 28-án. Kevéssel délután 3 óra után 10 szavas magántávirat érkezett Budapestről a Komlóba, amely tudatta a címzettel, hogy aznap déltájban halálos merényletet követtek el Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége ellen Szarajevóban. A távirat nagy riadalmat keltett a vendégek körében, majd futótűzként terjedt el a vasárnapi sétáló közönség között. Korabeli forrás szerint Gyulán senki sem gondolt arra, hogy a merénylet következménye háború lesz.
Ekkor már több évtizede látványosan fejlődött Magyarország. A nemzetközi hírű, szép budapesti épületek szinte mind abban az időben épültek. Virágzott a kultúra, számában és arányában is egyre növekedett a polgári réteg, a középosztály. Erőteljes ütemben zárkóztunk fel Ausztriához és általában a Nyugathoz.
Gyula város is szépen gyarapodott. Ebben a korszakban épült a törvényszéki palota, a Komló Szálloda, a Royal Mozi, a Stéberl-ház, a polgári leányiskola (melyet ma 1-es iskolaként ismerünk), a katolikus gimnázium, a zsinagóga. A dualizmus idején létesült a Göndöcs-kert és benne a ma Vigadónak nevezett pavilon és a vármegye első múzeumi épülete, melyben ma a Kohán-gyűjteményt látogathatjuk. És épült ekkortájt még sok más, városképünket ma is meghatározó értékes épület.
A fiatal nemzedékek azonban mégis elégedetlenek voltak, lázadtak apáik életformája, szüleik világa ellen, amint azt sodró erejű regényében, a Sértődöttek című művében megírta Márai Sándor.
Hatalmas ország volt a Magyar Királyság. Soprontól Kovásznáig, Nagykanizsától a Békás-szorosig végig az ezer éves Magyarországon utazhattak a kortársak. De sok településen már nem magyarokat találtak, mert ekkorra a magyar nép kisebbségbe került saját hazájában. Évszázadokon át folytatott hősies harcokban és szörnyű népirtások közepette pusztult ki a magyar egész országrészekből. Helyükre szomszéd népek tömegei költöztek be, hiszen valakinek művelni kellett a földet. 300 esztendőn át harcoltunk az Oszmán Birodalommal, védve hazánkat, oltalmazva Európát.
Ady szerint nekünk Mohács kell. De 500 éve az sem volt elég intő jel, amikor elvesztettünk egy jelentős csatát a mohácsi síkon, ahol a király is meghalt. Nem, az országunk nem Mohácsnál veszett el, hanem a vesztes csatát követő másfél évtizedben, amikor a török félhold fenyegető árnyékában is egymást ölte a magyar. A vesztes csatát követően rögtön két pártra szakadt az ország. Az egyik párt nemzeti királyt akart Szapolyai János személyében, tőle várta az ország védelmezését. A másik párt a Habsburg Birodalomba kívánta tagolni hazánkat, Ferdinánd király nyugati kapcsolataitól várták a haza oltalmazását. Árulások, gyilkosságok, magyar seregek egymás elleni csatái, külföldi segítséggel folytatott rablóhadjáratok szegélyezték azt a tragikus utat, amelynek végén a török csellel elfoglalta a védtelen Buda várát és ezzel három részre szakadt Magyarország. A következő másfél évszázadban magyar életekben és vagyonban történelmi léptékű veszteséget szenvedtünk, de nemzetként mégis túléltük a török hódoltságot is. Ennek árát két évszázad elteltével ismét meg kellett fizetnünk, ezúttal a Trianon Palota elegáns termeiben. De ebben az árban benne foglaltattak saját hibáink és bűneink is.
1914 nyarára mintha elfelejtette volna a nemzet a múlt tanulságait: az idegen érdekekért folytatott háború és a belső viszály, ellenségeskedés, széthúzás pusztuláshoz vezethet. Gróf Tisza István miniszterelnök ezt jól tudta, ezért, bár megpróbálta megakadályozni a háborút, de békepárti álláspontjával egyedül maradt a birodalmi elittel szemben. A tömeg pedig örült a háborúnak. 1914. augusztus 1-jén este a gyulai fiatalság is tüntető körmenetet rendezett a háború mellett. A népkertből kiindulva zeneszóval vonultak a Józsefvároson keresztül a József-laktanyához, ahol zajosan éljenezték a hadsereget, a királyt és a háborút.
A háborút ünneplő gyulai körmenet kiindulópontján avattuk fel 2014-ben a XX. századi hősök és áldozatok emlékművét. Azon 960 egykori gyulai és gyulavári ember neve olvasható, akik az I. világháborúban leleték halálukat. Vajon hányan sorakoztak a népkertben a háborút ünnepelve azok közül, akiknek csontjai ma is Gyulától távol porladnak valamelyik egykori csatatéren?
Tisztelt Honfitársaim! Azért gyűltünk ma össze emlékezni, mert abban a háborúban értékes fiatal életek százezreinek áldozata ellenére elvesztettük hazánk területének kétharmadát. A háborút lezáró trianoni békediktátum következtében Magyarország népessége 18 millió főről 7.600.000 lélekre csökkent. És ami a legfájóbb, 3.200.000 magyar ember rekedt határainkon túl, akiknek kétharmada tömbben élt. 3.200.000 magyar ember találta magát egyik napról a másikra egy idegen államban, úgy, hogy ő nem költözött sehova. Közülük 1.6 millió Romániába, 1 millió Csehszlovákiába, csaknem félmillió Jugoszláviába, 70 ezer Burgenlanddal együtt Ausztriába, 7 ezer pedig Fiuméval Olaszországba került.
Országunkat kirabolták, az új határokon kívülre került magyar testvéreinket ezerszámra űzték el otthonukból, megfosztva őket attól a vagyontól – lakóházuktól, földjüktől, kisboltjuktól –, melyért őseikkel együtt keményen megdolgoztak. Elüldözött magyarok tízezrei éltek vagonokban magyarországi vasútállomások szélső vágányain, éveken át. A lakosság széles körének egészségügyi állapota, fizikai állóképessége legyengült, a spanyolnátha, tüdővész és gyermekbetegségek pusztították a magyart. Vaskos kötetek tárják fel, és elemzik azokat az anyagi, emberi és szellemi-kulturális veszteségeket, amelyeket Trianon miatt szenvedett el a magyarság.
Ennek a történelmi tragédiának azonban nem csupán az volt az oka, hogy az a katonai szövetség, amelynek a Magyar Királyság is tagja volt, vereséget szenvedett. Az első világháború végén ugyanis a magyar csapatok mind határainkon túl harcoltak, nem volt idegen katona Magyarország területén.
Hogy Magyarországot képes lett volna-e megvédeni a hadsereg egy erős politikai vezetés irányítása alatt, egy összetartó nemzettel a hátországban, azt sosem tudjuk meg.
Nem tudhatjuk meg, mert a vesztes háború vége egyúttal egy szörnyű belháború kezdete volt. Megint a régi nóta. Az ország legtapasztaltabb, legtehetségesebb politikusát, gróf Tisza Istvánt meggyilkolták és magyar a magyar ellen fordult. Bosszú, leszámolás, rombolás uralta a közélet valamennyi színterét. Egy 4 évig tartó szörnyű háborúban legyengült, belső megosztottságban vergődő ország felett könnyen arattak trianoni győzelmet ellenségei. Nem akadt olyan államférfi, aki a haza határainak védelméről gondoskodott volna.
Gyulán is egymásnak estek az emberek. Már 1918. október 31-én, amikor Károlyi Mihály és társai megalakították a Nemzeti Tanácsot és átvették a kormányhatalmat, Gyulán a tömeg, amelyben nagy számmal voltak jómódú gazdák is, nekiesett a vasútállomáson veszteglő, megrakott teherkocsiknak, a vasúti raktárhelyiségeknek, azokat feltörte és kifosztotta. Jellemző a korra, hogy eközben a gyilkosságtól sem riadtak vissza: a kötelességét teljesítő, a raktárkészleteket egyedül védeni szándékozó Molnár Lajos raktárfelügyelő életét vesztette.
Ezekben a hónapokban az Antant-seregek támogatásával folyamatosan benyomultak Magyarországra a csehszlovák, román és szerb katonai csapatok. Sorra foglalták el a magyar falvakat és városokat. Mit csináltak eközben a magyarok? Mivel voltak elfoglalva a gyulai polgárok? Pártokat alapítottak, bizottságokat és tanácsokat hoztak létre. Elüldözték a város törvényes vezetőit és a rendőrkapitányt. Majd a pártok, bizottságok és tanácsok tagjai egymás ellen fordultak.
1919. március 21-én életbe lépett a proletárdiktatúra. A gyulai direktórium legagresszívebb tagja Martos Manó volt, aki azzal fenyegette városunk polgárait, hogy „aki az új rend ellen vét, a lámpaoszlopon fogja életét végezni”. Scherer Ferenc írta: „Martos Manó egy parvenü gőgjével viselte a direktórium elnökségét. Állandóan két vörös katonával kísértette magát és minden alkalmat megragadott, hogy szónokolhasson. A sűrűn rendezett gyűlések másik főszónoka Somogyi Imre volt. Ez a fiatal, bizonyos írói és költői képességekkel rendelkező izgató, a háború alatt a háborút és a királyt éltette, utóbb a köztársaságot, majd a Károlyi forradalom alatt már Lenint dicsőítette.”
Eközben a román csapatok közeledtek a városhoz. Az új politikai vezetők a város védelme helyett azzal voltak elfoglalva, hogy megszervezzék a gyulai polgárok ékszereinek elrablását, vagy ahogyan ők fogalmaztak, az ékszerek beszolgáltatását. Végül a román csapatok közeledésének hírére a vármegyei direktórium elmenekült a városból. Április 25-én a román csapatok bevonultak Gyulára. A város és környéke minden ellenállás nélkül megadta magát.
A románok a Tiszántúl nagy részére katonai közigazgatást vezettek be, de Békéscsabán és Gyulán polgári közigazgatást alakítottak ki. Miért érdekes ez? Azért, mert ott építettek ki polgári közigazgatást, ahol arra számítottak, hogy a területet Romániához csatolják majd a győztes hatalmak. Tehát a román vezetés arra rendezkedett be, hogy Gyula és Békéscsaba is Romániához kerül majd. Egy hajszálon múlt, hogy gyönyörű városunk visszatérhetett Magyarország kebelére.
11 hónapos megszállást követően 1920. március végén vonultak ki városunkból a román katonák. A kormányzati hatalom visszavétele alkalmából mondott beszédében Daimel Sándor alispán így fogalmazott: „Jól tudjuk, hogy reánk, mint a magyar állam tisztviselőire, talán az eddigieknél is súlyosabb napok és megpróbáltatások következnek. De az a tudat, hogy szerencsétlen sorsra jutott s a földig megalázott hazánkat magyar szívünk és érzésünk szabad megnyilatkozásával szolgálhatjuk tovább, kegyetlenül meggyötört lelkünket újból felemeli és erőt ad arra, hogy minden szenvedést panasz és zúgolódás nélkül elviseljünk." Gyula város polgárai hosszan ünnepelték felszabadulásukat, amikor pedig megpillantották a városba érkező 50 főnyi magyar csendőrséget, akkor hosszantartó éljenzésben tört ki a közönség.
Amikor az alispán arról beszélt, hogy jól tudja, milyen megpróbáltatások következnek a jövőben, akkor nem sejthette, hogy a heroikus erőfeszítéssel újjáépített csonka-Magyarországot a második világháborúban lerombolják majd, katonák és civilek tömegei áldozzák majd életüket, a vészkorszaknak zsidó honfitársaink százezrei esnek majd áldozatául, amit követően német nemzetiségű, vagy annak mondott honfitársaink százezreit hurcolják el kényszermunkára a Szovjetunióba. És azt sem láthatta előre, hogy a kommunista diktatúra megtagadja majd a határainkon kívül rekedt magyar testvéreinket. 40 éven át tabu téma volt a határon túli magyarság sorsa, sőt, még a léte is.
De hamu alatt izzó parázsként mégis tovább élt a nemzeti összetartozás tudata. A rendszerváltozás folyamatának legnagyobb tömegtüntetésén a Ceaușescu által tervezett erdélyi falurombolás ellen tiltakoztak a Hősök terén összegyűlt magyarok. 1990-ben pedig nemzeti kormányt választott az ország. Antall József egyik első beszédében megvallotta, hogy lélekben és érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni.
Alaptörvényünk ma kimondja, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határon kívül élő magyarok sorsáért.”
És Hölgyeim és Uram, Kedves Barátaim, a mai Nemzeti Összetartozás Ünnepén együtt örülhetünk annak, hogy az idei választáson végre eltűnt a parlamentből az a párt, a Rákosi, Aczél György és Kádár János magyarellenes szellemiségét tovább éltető politikai párt, amely még 2026-ban is a határon túli magyar testvéreink elleni kampánnyal kívánt szavazatokat szerezni. Ha jól látom, végre eljött az idő, amikor mindegyik parlamenti párt egyetért abban, hogy Magyarország felelősséget visel a határon kívül élő magyarok sorsáért. Esély nyílott arra, hogy a magyar közéletben legyen végre nemzeti minimum.
Tisztelt Emlékező és Ünneplő Közösség!
Történelmünk arra tanít, hogy a magyarság együvé tartozása kiállta a történelem legszörnyűbb viharainak próbáját is. Magyarságtudatunk alapja kultúránk, különleges nyelvünk és ebből fakadó sajátos gondolkodásmódunk, amelyeket semmilyen hatalom nem vehet el tőlünk. A magyar ember bárhol is él a világon, elérzékenyül Erkel Ferenc Himnuszának dallamára, Petőfivel együtt vallja: „A magyarok Istenére esküszünk, rabok tovább nem leszünk”, az Egri csillagokból megtanulta, hogy a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében, Munkácsy Mihály trilógiájának köszönhetően maga előtt látja, hogy mily gyarló tud lenni az ember, mégis megváltásra érdemes, és ha alkalma nyílik rá, más magyarokkal együtt szívből énekli, hogy „bár a lényeget még nem értheted, amíg nem éltél nehéz éveket, de történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”.
Isten áldja Magyarországot!
