Emlékezzünk a trianoni békediktátumra, amelyet tévesen békeszerződésnek is szoktak nevezni.
Nem szerződés volt az, hiszen, mint tudvalévő, a szerződés valamennyi szerződő fél közös és egybehangzó akaratelhatározása alapján köttetik. A Trianon-palotában nem volt sem közös, sem egybehangzó az akarat. Az első világháborúban győztes nagyhatalmak ránk kényszerítették a feltételek elfogadását, amely feltételek hazánk létezését végveszélybe sodorták. Csak az elmúlt 104 esztendő egymást követő nemzedékei eszének, találékonyságának és munkájának köszönhetjük, hogy ma a trianoni akarat ellenére is létezik Magyarország.
Ez a diktátum a békét sem szolgálta. A háború utáni békekötés célja, hogy az emberiség cselekvőképessége és energiái új erőre kapjanak, és ne vesszen el a szolidaritás szelleme. E helyett a trianoni diktátum és általában a versailles-i békeszerződések a bosszúállás dokumentumai lettek. A versailles-i szerződések, közöttük kiemelkedően a trianoni diktátum kegyetlensége példa nélküli, a történelem még nem produkált hozzá hasonlót Európában. Azelőtt komoly fegyveres konfliktusokat békekötések zártak le, amelyek során a művelt Európa nem ragaszkodott a legyőzöttek kifosztásához és megalázásához. Az első világháború után azonban ez történt: kifosztották és megalázták a legyőzötteket.
A versailles-i békék inkább a gúny, mintsem a béke okiratai.
Ezért mi, akik ma emlékezni gyűltünk össze, mégis szerencsések vagyunk, mert mindezek ellenére van hazánk. Ma is van sok nép, melynek nem adatik meg, hogy legyen hazája.
Tisztelt emlékező közösség!
Nem feledhetjük, hogy a trianoni békediktátum egy háború közvetlen következménye volt. Olyan háború következménye, amelyet Magyarország nem akart, de amelybe belekényszerítették hazánkat. Ahogyan azt gróf Tisza István miniszterelnök felismerte, Magyarország akkor sem nyert volna semmit a háborúval, ha azt a győztesek oldalán fejezi be. Az első világháborúban, vagy ahogyan akkor nevezték, a Nagy Háborúban győztes hatalmak a történelmi Magyarországot felszabdalták. 282 870 négyzetkilométernyi területének kétharmadát veszítettük el, országunk területe 92.963 négyzetkilométerre töpörödött.
Magyarország népessége 18 millió főről 7 600 000 lélekre csökkent. És ami a legfájóbb, 3 200 000 magyar ember rekedt határainkon túl, akiknek kétharmada tömbben élt. 3 200 000 magyar ember találta magát egyik napról a másikra egy idegen államban, úgy, hogy ő nem költözött sehova. Közülük 1,6 millió Romániába, 1 millió Csehszlovákiába, csaknem félmillió Jugoszláviába, 70 ezer Burgenlanddal együtt Ausztriába, 7 ezer pedig Fiuméval Olaszországba került.
Országunkat kirabolták, az új határokon kívülre került magyar testvéreinket ezerszámra űzték el otthonukból, megfosztva őket attól a vagyontól – lakóházuktól, földjüktől, kisboltjuktól –, melyért őseikkel együtt keményen megdolgoztak. Elüldözött magyarok tízezrei éltek vagonokban magyarországi vasútállomások szélső vágányain, éveken át. A lakosság széles körének egészségügyi állapota, fizikai állóképessége legyengült, a spanyolnátha, tüdővész és gyermekbetegségek pusztították a magyart. Vaskos kötetek tárják fel, és elemzik azokat az anyagi, emberi és szellemi-kulturális veszteségeket, amelyeket Trianon miatt szenvedett el a magyarság.
Kedves Barátaim!
„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Deák Ferenc, a haza bölcse intelmei örökérvényűek.
E bölcs államférfi időben megérezte, hogy gyenge a Habsburg-ház, így méltányos egyezséget lehet kötni Magyarország érdekében. Az 1848/49-es szabadságharc után gyarmati sorba taszított országot fel kellett emelni. A kiegyezés olyan fejlődést hozott, melynek eredményeire máig büszkeséggel tekint minden nemzedék. Trianon óta minden generáció úgy emlegeti a dualizmus éveit: a boldog békeidők. E korszakra ma is, mint a béke és a fejlődés időszakára emlékezünk. A nemzetközi hírű, szép budapesti épületek szinte mind abban az időben épültek. Virágzott a kultúra, számában és arányában is egyre növekedett a polgári réteg, a középosztály. Erőteljes ütemben zárkóztunk fel Ausztriához és általában a Nyugathoz.
Az első világháborút megelőző két évtized az európai gazdaság virágkora volt. Észak-Amerikát kivéve minden földrészt európai országok uraltak. A világkereskedelem szédítő ütemben tágult, s hasonló tempóban növekedett az európai ipari termelés is. Minden európai nemzet növekvő jólétben élt. Újabb és újabb találmányok tették egyre kényelmesebbé az életet.
Gyula város is szépen gyarapodott. Ebben a korszakban épült a törvényszéki palota, a Komló Szálloda, a Royal Mozi, a Stéberl-ház, a polgári leányiskola (melyet ma 1-es iskolaként ismerünk), a katolikus gimnázium, a zsinagóga. A dualizmus idején létesült a Göndöcs-kert és benne a ma Vigadónak nevezett pavilon és a vármegye első múzeumi épülete, melyben ma a Kohán-gyűjteményt látogathatjuk. És épült ekkortájt még sok más, városképünket ma is meghatározó értékes épület.
Jó lehetőségeket, szép kilátásokat nyújtott Magyarország közepén a gyulai gazdaság. Stéberl András Pozsony mellől költözött Gyulára 1912-ben rövid idő alatt innen hódította meg a fővárosi üzleteket. Mások keleti irányban találták meg piacaikat. A gyulai kőművesek kora tavasztól késő őszig Erdély, sőt a Balkán nagyobb városaiban is dolgoztak. A gyulai gazdák kiváló minőségű, édes, zamatos besztercei szilvájukat szekerek hosszú sorával szállították Nagyváradra, Kolozsvárra és más partiumi, erdélyi vármegyékbe.
Gazdag és pezsgő kulturális és közösségi életet élt a város. Polgári körben, dalegyletekben, olvasókörökben, nőegyletekben, önképző és segélyező egyletekben élték meg polgári létüket, gyulaiságukat elődeink.
Béke volt. Bár voltak rövid ideig tartó helyi háborúk, jellemzően a Balkánon, de azok csupán hátborzongatóan érdekes hírek voltak az újságok hasábjain. E híreken lehetett szörnyülködni, egy habos kávé mellett beszélgetve a Reinhart teraszán, nyugtatóan hozzátéve, hogy ez – vagyis a háború – velünk nem történhet meg.
S a következő téma mindjárt az lehetett, hogy Ladics Klárika vajon továbbtanul-e, vagy tényleg nem engedi neki az édesapja. Majd éppen az, hogy Kovács Tivadar balettmester, az Orsolya-zárda tánctanára megnyitja tánctanfolyamát a Göndöcs-népkerti pavilon nagytermében, ahol az oktatás a berlini táncművészeti akadémián elfogadott legújabb francia módszer alapján történik. De az is a csevej tárgya lehetett, hogy Urbán Lajos úri gyermekek részére indít tánctanfolyamot a Békésvármegyei Kaszinó dísztermében.
A Balkánon zajló, távolinak tűnő háborús események nem rendítették meg az emberek biztonságérzetét, nem veszélyeztették a gyarapodást, pláne a megélhetést. A háború távoli dolognak tűnt földrajzilag, távoli dolognak az időben. A legtöbben azt hitték, a béke természetes állapot, azt gondolták, hogy mindig béke lesz.
Ferenc Ferdinánd, a trónörökös sem vette komolyan az erőszak veszélyét. Szarajevói látogatása során merénylet áldozata lett feleségével együtt 1914. június 28-án, vasárnap, déltájban. Elképzelem, hogy ekkortájt a gyulai polgári házakban békésen költötték el ebédjüket a családok, miközben az úri kisasszonyok is és a cselédlányok is már a délutáni korzózáson ábrándoztak, a fiatalemberek pedig talán éppen őróluk – de semmiképpen sem saját haláltusájukról egy észak-olaszországi lövészárok mélyén. Pedig hamarosan a lövészárok halálos tragikuma lett a valóság a vasárnapi ebédlőasztal kedélyes világa helyett.
Amint azt Scherer Ferenctől tudjuk, 1914. június 28. napján egy 10 szavas fővárosi magántávirat tudatta elsőnek a Komló kávéházzal a végzetes tragédiát. A távirat nagy riadalmat keltett a vendégek között, a többség hitetlenkedve fogadta a hírt. A Békés című lap szerkesztősége a kávéházból nyomban felhívta az MTI-t, ahonnan pár percen belül megerősítették az értesülést, amely aztán futótűzként terjedt el a vasárnapi sétáló közönség soraiban. Estére már az egész város a véres tragédiáról beszélt, amikorra is több budapesti napilap távirati értesítésben adott hírt a merénylet részleteiről. Hétfőn gyászba borult Gyula, fekete zászlók lengtek az épületeken. A gyulai polgárok azonban ekkor még nem gondoltak arra, hogy közeleg a nagy háború kitörése. Mert ekkor sem Európa népei, sem vezetőik nem akartak háborút, különösen nem világháborút.
A politikai vezetők először azt gondolták, hogy ez is csak egy újabb politikai válság, amely, akárcsak a korábbi balkáni válságok, megoldható mélyreható tárgyalással. Ám ennek a reménynek volt egy gyenge pontja. A gyenge pont a gyenge képességű állami vezetők felkészületlensége és tudatlansága volt Európa-szerte. Egyszerűen nem tudták, hogy hogyan működik a modern háborús haditervek mechanizmusa, ha azt egyszer beindítják. Nem tudták, hogy ha egyszer beindítják a haditervek végrehajtását, a mozgósításokat, akkor már nincsen stop gomb, a folyamatot nem lehet leállítani.
Nem lehetett leállítani, mert valójában mindenki félt a másiktól, és féltett tőle valamit. Az akció reakciót váltott ki. A politikai elitek fenyegetve érezték magukat. Voltak, akik gyarmataikat féltették másoktól, voltak, akik országuk egységét féltették. Igazából senki sem akart támadni, de mindenki félt attól, hogy az ellenség megtámadja, ezért mindenki attól félt, hogy a másik előbb támad, így az ellenség előnyhöz jut. Ahogyan Loyd George brit miniszterelnök később visszaemlékezett: „Gyanakvás, sértődöttség, félreértések és félelem mérgezte az emberiség elméjét” ekkoriban.
A háború nem játék, a láncreakciót nem lehet leállítani, ezért nem is szabad elkezdeni.
Örök tanulságként jegyezhetjük fel e korból, hogy a háborús gyűlölködés gyorsan mar és lassan gyógyul.
1914 nyarán az államok közötti egyre agresszívabb nyilatkozatok háborús pszichózist alakítottak ki szinte minden országban. Végül tömegtüntetéseken éltették a háborút manipulált emberek. Hetek alatt oda jutott a jólétben élő Európa, hogy már mindenki a háborúról beszélt, és senki nem szólt a béke megőrzésének létfontosságáról.
Végül teljes kudarcot vallott az európai politikai osztály, augusztusban kitört a háború, amely egy pokoli XX. századot zúdított Európára. Európa örökre elvesztette a világban betöltött vezető szerepét.
Az I. világháborúban mintegy 15–17 millió ember vesztette életét, köztük 960 gyulai és gyulavári polgár. A háború civilizációs kártételei még súlyosabbak voltak. Az 1914. előtti Európa tisztelettel adózott az alkotmányosság elvének, a jogállamiságnak, a népképviseletre alapozott kormányzásnak. A háború utáni Európa viharos gyorsasággal adta fel az efféle alapelvekbe vetett bizalmát. Olasz és spanyol fasizmus, orosz kommunizmus, német nácizmus lépett a régi, polgári rendszerek helyébe. Mindez százmilliónál jóval több ember életébe került.
Az akkori francia miniszterelnök, Clemenceau elhíresült mondása szerint a békeszerződés az egyik módja a háború folytatásának. Ezt a célt elérték a Versailles-környéki békeszerződésekkel, hiszen azok olyan konfliktusokat kódoltak az európai államok kapcsolatába, aminek egyenes következménye volt a II. világháború kirobbanása, még több áldozattal, még nagyobb pusztulással.
A magyarság e szörnyű évszázad egyik legkiszolgáltatottabb áldozatává vált. Ennek oka pedig a háború következménye, a trianoni békediktátum volt. A diktátum Magyarország fennmaradását veszélyeztette. Móra Ferenc írta: „Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül…”
Hozzáteszem: és a lelkét, a magyarság lelkét sem tudták elpusztítani. A magyar lélek, ami a hazaszeretet, az ész, erő, összetartás és szent akarat kiapadhatatlan forrása; ez a magyar lélek tartotta meg a mai napig a Trianon palotában halálra ítélt hazánkat.
Reményik Sándor Trianon után két évtizeddel írt, Mi a magyar című versében olvashatjuk:
„Két évtizedes idegen keretben
Mi megláttuk az örök lényeget-
Országokat lehet szétdarabolni:
Nem lehet legyilkolni lelkeket!”
E bölcsesség jegyében a nemzeti összetartozást ünnepeljük akkor, amikor a gyászos emlékű trianoni diktátumra is emlékezünk.
Trianon az a máig lüktető seb, amely emlékeztet bennünket arra, hogy mit veszíthet egy nemzet a háborúval.
Trianon az a máig lüktető seb, amely ébren tartja bennünk a tudást arról, hogy mi a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy béke legyen, hogy megőrizzük a békét.
Legyen béke Európában, legyen béke Magyarországon, legyen béke Gyulán.
