
Csak miután a tüchtig csomagolópapírt összegyűrve a szemetesbe hajítottuk, s a belőle kibányászott Mozart-szívecskét szánkba gyömöszöltük, tűnt fel: napok, hetek és hónapok, mi több, évek óta egyetlen pillantásra sem méltatjuk a borítón látható koravén zsenit. (És Raffaello?)
Pedig voltunk fiatalok. Egy időben azért jártunk bevásárolni, hogy a gondolák takarásában kedvünkre gyönyörködhessünk a nagynevű bíboros portréjában a Richelieu gyöngyözőbor címkéjén.
Pali haverom is megtette a magáét – ha kétezressel fizetett, rendszeresen figyelmeztette az eladót a kiegyezési törvények fontosságára. Amennyiben ezres bankó került a kocsmáros markába, részletet hallhatunk a Himnuszból („nyögte Mátyás bús hadát”), az ötezres pedig előhozta belőle az arisztokratát, aki birtokai egész évi jövedelmét (nem is volt birtoka) ajánlaná fel kulturális célokra: Lovarda, sakk, csocsó.
(Hallottak már a legendás töritanárról, aki elpityeredte magát Rákóczi sírjánál?)
Nem mindennapi pillanatokról beszámoló történetünknek semmi különös tapasztalata nincs, legföljebb annyi, valahányszor ismert ember (férfi vagy nő) arcképével címkézett elementum (pénz, keksz, csokoládé) akad kezünk ügyébe, legyünk figyelmesek, előrelátók, mindenekelőtt azonban ne vonakodjunk emlékezetünk arcát a múltnak kútjában fölfrissíteni.