Idejekorán kelek, időre megyek. Már ébredéskor szembesülök a téllel, amikor a vekker zaját kioltó kéz vonakodva merészkedik ki csak a paplan alól. A hajnal és a lehűlt szoba együttes hatására a szokásos tisztálkodási rítusok fogvicsorgatva zajlanak. Az öltözködés már több eszméletet igényel, a kinti hőmérő diktálja, hogy mennyi, illetve milyen ruhadarabokkal érdemes kiegészíteni az egész napos viseletet. A szürkületben fekete-fehér reggeli közben elmélázom, máskor mennyiféle színű zöldségarzenál dukál a früstökhöz.
Indulás. Csak a nadrág és a bakancs felvétele után ismerem be, hogy a mínusz 10 fok megérdemel egy jégeralsót. A többsoros cipőfűző bontogatása közben visszakoznék, de már késő. A teljes téli menetfelszerelésből már csak a kesztyűk hiányoznak, amelyek nyilvánvalóan az ágyon maradtak. Surranó tolvajokat idéző tettes pillantásokkal lopakodnék be a lábbelivel, de a tegnapi takarításra és páromra gondolva megtorpanok. Bakancs le, kesztyűért, bakancs fel, kesztyű fel.
Kint felébresztem az autót. Megborzongva indul be és dideregve pöfög, amíg kaparom az ablakról a jeget, örvendezek, hogy nem fagyott be a zár és elsőre indult a gép. A kinti klíma, vagy az influenzavírus elleni küzdelem hatására elcseppen az orr. Kesztyű le, orr kifúj, kesztyű fel. A sok rongytól alig férek be a máskor kényelmes ülésbe, kikötődik a cipőfűzőm, a sapka közben természetesen kívül landol a hóban. Újabb kínlódás a kesztyűkkel. Kissé megnyugszom, amikor látom, nemcsak én bénázom. A szomszédnak is kijutott, épp egy jégkásás tócsában merült el bokáig.
A kocsi még nem melegedett be annyira, hogy a lehelet ne azonnal fagyjon a szélvédőre, az úttesttel ellentétben, amelynek napok óta volt ideje már csúszós páncéllá érni. Ehhez mérten, óvatoskodva lavírozok, és néhány percet késve esek be a melóba.
Reggeli rutin, téli macera.
