Botond hirtelen vaksötétben találta magát. Csak a számítógép kikapcsolása után vette észre, hogy ráesteledett. Annyira belemerült a melóba, hogy korábban nem is gyújtott villanyt, most meg hunyoroghatott, mire monitortól elvakult szemei megszokták a beszűrődő fények okozta félhomályt. A semmiből lassan kibontakoztak a tárgyak körvonalai.
Már legszívesebben elindult volna, teste kérésének ösztönösen engedelmeskedve egy percre hátradőlt a székben. Elfáradt. Teste ellazult, de az agy még nem került sztenderre. Illetlenül nagyra tátott szájjal, macskamódra nyújtózkodott egyet jólesően. Csak feje belsejében nem sikerült leállítani a munkafolyamatokat. A mai feladatokat teljesítette, de a fogaskerekek már a másnapiba próbáltak bele-belekapni.
Bosszúsan felpattant, és csak a parkoló felé esett le, hogy ma biciklivel jött munkába. Azzal a lendülettel egy közeli bár felé fordult, és egy pohár sört rendelt. A pultos szólt, hogy éppen zár, de gyorsan csapolt még egyet az ismerősnek egy papírpohárba. Kellemes idő volt, Botond kiült egy padra a szórakozóhely elé. Aki bezárt, még búcsúzáskor figyelmeztette, hogy a dohányzáshoz ugyan jó helyen ül, de ne nagyon menjen messzebb, mert ott már inni nem lehet.
Elfogyott az utolsó korty, és az utolsó slukk is. A feltámadó szél jelezte, hamarosan eső várható. Felkapta a biciklit, de eszébe jutottak a csapos szavai, arról meg, hogy alkoholt ivott. Mit csináljon, tolja a biciklit? Egyáltalán szabad „így” tolni? Vajon egy pohár sört kimutat a szonda? Mennyibe kerül a büntetés? Az eldugott utcákban járnak a rend őrei? A világítás már csak pislákol. Vajon ezért megbüntethetik? Ilyen gondolatok jártak Botond fejében, amíg hazaért… A város másik végébe, 70 perc helyett negyed óra alatt.
Már nagy cseppekben zuhogott, amikor párnára tette fejét. Azonnal elaludt. Nyugodt lelkiismerettel.
