Ahogy telik az emberfia ideje, egyre biztosabb abban, hogy életét nem (csak) önmaga irányítja. Természetesen saját döntéseink szükségesek és bizonyos szempontból visszakövethetők, ám a számtalan apró kis körülmény, előzménysor és hatás – amelyek körülvesznek minket – kétségkívül meghatározzák a körülöttünk lévő világot és sorsunkat. Tulajdonképpen, ezeknek az igen szerteágazó és bonyolult életutaknak az összerendeződésével is szokták Istennek, az „órásmesternek” a létét bizonyítani…
Nem szándékozom most vallásfilozófiai vizekre evezni, valakinek mindez evidens, másokban vitát keltő, emezek számára pedig teljességgel lényegtelen. Egészen addig nem túl sokan elmélkednek ilyeneken, amíg saját érzékeikkel nem tapasztalnak meg egy-egy olyan emlékezetes pillanatot, amely viszonylag sokat megmutat abból, hogy teljesen másképpen is alakulhatott volna életünk.
A legutóbbi ilyen maradandó élményem előtti percekben kiszálltam a Kossuth téren parkoló autómból, és a szemközti parkolójegy-automatához készültem. Éppen léptem volna le a peronról, amikor kedvesem kérdése visszatántorított. Életmentő volt! Ugyanis a következő pillanatban körülbelül 60-70 km/órával egy aranyszínű autó száguldott el a parkoló aszfaltján, épp’ ahová lépni készültem. Vagy két tizedmásodpercre láttam a sofőrt, a suhanó suhanc mereven lefelé nézve, valószínűleg a mobilját bűvölte. A párom arcán kiült döbbenet kezdte belém pumpálni az adrenalint, aminek hatására egyre hangosabb, harsányabb és egyre vulgárisabb főnevek hagyták el ajkaimat.
Ezen történtek után bocsáttassék meg nekem az akkor elhangzott néhány mocskos szó, a fenti filozofálgatás vagy az olyan közhelyek puffogtatása, hogy a (földi) élet szép, egy édes küzdelem, és hogy ne pocsékoljuk el, becsüljük meg, hogy vegyük lazán stb.
Bárhogy is, minden percéért adjunk hálát a Jóistennek.
