A Tankcsapda egyik albumán, fordult hozzám Bence, van egy szám, majd hallgassam meg. Arról szól, hogy amikor a srác a kulcsot a zárba rakja, ahogy részegen hazaér, magára húzza a hűtőt minden éjjel. Ő ugyanis, amikor részegen hazaér, persze nagyon mutatis mundis, például korántsem minden éjjel, mert csak hétvégén, és akkor is szombaton, de ugyanígy jár el. Próbáljam ki, működik.
Évek óta szigorúan ittam, ismertem a dürgést. Valahányszor hazabotladoztam a kocsmából, a Tankcsapdától függetlenül is a megénekelt logika szerint cselekedtem.
Azon a hajnalon is.
Nem tudom, miért, de nem örültem, hogy alkalomadtán más ugyanígy van ezzel, igaz, gondolhattam volna, nem vagyunk egyedül a világom. Ellenben hazudnék, ha azt mondanám, hogy magamra húztam a hűtőt, mert leginkább csak mazsoláztam a kínálatból, amely, hála jóságos édesanyámnak, mindig bőséges volt. Bármikor szedhettem volna például az ebédről maradt fejedelmi finomságokból, de mivel általában lusta voltam a mikrózáshoz, és türelmetlen a vele járó zajhoz, vagy csak nem akartam megterhelni a gyomrom éjszakára, jobban mondva arra, ami belőle maradt, inkább az opciók opciójával éltem, és gyorsan összeraktam egy szendvicset. Ilyenkor a konyhában olvasva ettem, amíg erőt nem vett rajtam a fáradtság, de annyira, hogy inkább meghalni, mint az ágyig slattyogni lett volna kedvem, már ha ez kedv.
Az a hajnal azonban más volt, mint a többi. A szendvicset ugyanis kezemben a távirányítóval, a nappaliban állva fogyasztottam el. Éjféltájban a kivert fogú Mede megkérdezte, mit játszott a Fradi, de nem tudtam válaszolni, vállam vonogatva pörgettem, nota bene: szabálytalanul, a csocsóasztal rúdját. Tekintve, hogy gimis koromban nem lehetett megfogni focis kérdésekkel, mi több, a másodosztály csapatainak összeállításait is kentem, meglehetős szégyenérzet lett úrrá rajtam, amit bármelyik első osztályú focimeccs ismétlésének mihamarabbi megtekintésével láttam jónak ellensúlyozni. Nem ültem le a produkcióhoz, ami nem is lett volna baj. A baj az volt, hogy már sehol nem adtak meccset. Egy helyütt, valamelyik közszolgálatin, volt ugyan hangyafoci, de az hangyafoci. Jóllehet a kásásan sistergő képernyő szórakoztatott, kis idő elteltével léptettem a távirányítóval.
A harmadik vagy a negyedik gombnyomásra kötöttem ki a vetélkedőnél.
A csillogó díszletek között harsányan szónokolt a játék vezetője, a képernyő alján keskeny sávban aranyszínű telefonszám futott, az összeggel, amely a helyes választ bemondó szerencsés markát üti. Százezer forint volt a tét. Telefonos játékban mindaddig egyetlen alkalommal vettem részt, Palikáéknál, de amikor a faterja öltönyt vett, és tárcsázni kezdte Héder Barnát, hogy amőbázik, felment a vérnyomásom az izgalomtól, és kirohantam az előszobába.
Ahogy újból a szendvicsbe haraptam, és megéreztem a csemegeuborka savanyú ízét, amit ma is fel tudok idézni, még nem hittem, hogy ez az átok, az én betelefonálós játékokkal szembeni ellenérzésem másodperceken belül megszűnik. Biztos vagyok benne, hogy továbblépek valamilyen zenecsatornára, ha nem teszek egy laza kísérletet a a képernyőn látható geometriai elemek különválasztására. A feladat, ha jól értettem, és jól értettem, ebben bizonyos vagyok, az volt, hogy számoljuk meg, összesen hány háromszög látható a képernyőn. Rémesen egyszerűnek tűnt a dolog, első nekibuzdulásra huszonötöt számoltam össze. Mutatóujjam már a hetes gombra helyeztem, amely nálunk a Music TV magyarországi csatornáját rejtette, amikor, nem tudom, miért, újból átfutottam a feladványt. Megint huszonöt jött ki. Ez elgondolkodtatott. Hajnal volt, és leszámítva a kedélyesen rikoltozó műsorvezetőt, csönd. Annyi meg annyi, és ennyi meg ennyi. Mese nincs, ez huszonöt. A távirányítót a másik kezembe tettem át, és még egyszer ellenőriztem a feladatot. Az eredmény negyedszer is helyesnek bizonyult.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Kissé tétován, bal kezemben a szendviccsel és a távirányítóval, némiképp az ellenkező irányba billenve, de egyensúlyi helyzetemet mindvégig sikeresen megtartva belevágtam. Nulla-hat, és a többi szám, sorban. Furcsa érzés volt, ijesztő, egyben végtelenül izgalmas is, ahogy meghallottam a tévében a hangom, mely nem is csupán egy hang volt, de mindjárt kettő. Egy, amellyel a telefonba szóltam, ez ráadásul visszhangzott, és egy másik, amely a vibráló kulisszák között szólalt meg. A két hang között mérhetetlenül kevés idő telt el, a századmásodperc töredéke lehetett, vagy annál is durvább, az ezredé, nem tudom, alkalmatlan voltam és vagyok felmérni. Csak azt éreztem, hogy ez jó. Utóbb átgondolva a történteket, működőképes logikai sorba rendezve az egyes történésmorzsákat, be kell látnom, arra, hogy feltűnjek a képernyőn, még ha csupán hang formájában is, de mindenképp tevőleges résztvevőjeként, alakítójaként egy show-nak, egy valódi, eleven tévés vetélkedőnek, borzasztóan kevés esélyt láttam. Ebben megerősít az is, hogy műsorba kerülésem akkor vált bizonyossá a számomra, amikor a telefonom hangszórójából származó szívélyes hangban a televízió képernyőjéről vidáman integető műsorvezetőére ismertem rá.
Elfelejtettem köszönni, ami ritka udvariatlanság tőlem, erre mindig nagyon ügyelek, viszont sietve, nehogy bárki megelőzzön, mert a stressztől nem jutott eszembe, hogy ha én vagyok adásban, ez gyakorlatilag képtelenség, közöltem vele a megoldást.
Huszonöt, mondtam, és nem akartam elhinni, hogy ennyi az egész.
Elég sok könyv és sajtótermék volt már a kezemben, ismertem bizonyos konvencionális fordulatokat. A győzelem íze, a zsebemben érzett ropogós tízezresek, az öröm könnyei.
Zsebemben éreztem a ropogós tízezreseket.
Amikor különös dolog történt. Az addig láthatóan jókedvű, sőt a játék örömétől kissé talán megrészegedett játékmester vidámparkosan kalimpáló karjait, mintha ráparancsoltak volna, nem csupán leengedte, de sebtében a háta mögé is dugta, és durcás csücsörítéssel ajkán tagadólag rázta a fejét. Nem.
Nem huszonöt.
Erre nem voltam felkészülve. A képernyőre vetített, ráadásul derékszögű háromszögek olyan megkérdőjelezhetetlen rendbe simulva adták ki a huszonötöt, hogy szebbet és biztosabbat elképzelni sem lehetett. Nehezen szántam el magam, hogy levegyem a tekintetem a műsorvezetőről, de még egyszer, a másodperc töredéke vagy mit tudom én mennyi idő alatt átfutottam az ábrát. Pontosan ugyanaz az eredmény jött ki, mint másodpercekkel azelőtt. Közöltem vele, mintha a rossz választ javítanám, huszonöt.
Elkerekedett a szeme, és mint amikor etetés van az ólnál, olyan hangot adott ki. Cöcögött. És széttárta a karját. Csóválta a fejét, ő nem tehet róla.
Huszonöt volt. Nem is tudom, kire mernék megesküdni, vagy mire. Leginkább mindenre és mindenkire meg mernék esküdni. Nem vagyok hülye, láttam.
Tettem még egy próbát, a műsorvezető azonban kötötte az ebet a karóhoz, és egy egész ország előtt égetett tovább: nem huszonöt. Igaz, ami igaz, s főleg ami az egész országot illeti, áldottam a szerencsém, amely mégiscsak segített valamelyest a szerencsétlenségben, hogy hajnal felé járt. Ilyenkor ha ébren van is bárki a baráti körömből, még elképzelhető, hogy bekapcsolja a tévét, de kizárt, hogy épp annál a csatornánál ragad le, amellyel ezekben a pillanatokban élethalálharcot vívtam. De ha mégis?
Kényelmetlenné vált a helyzetem Villámgyors, már-már ösztönös ötletelés után érvelni kezdtem állításom helyessége mellett. Ami ennyi meg ennyi, az semmiképp sem lehet más, mint ennyi és ennyi, és csak ennyi és ennyi.
Huszonöt.
Ez sem hatott. Már nem volt a barátom.
A makacs ellenszegülés kibillentett mentális egyensúlyomból. A kurva anyádat, bizonygattam az igazam, láttam. De erre már nem érkezett válasz.
Ismerem a konvencionális fordulatokat a süket csöndről, ám nem ez a forgatókönyv következett be. A telefonom a kiakolbólítás kétségbevonhatatlan jeleként éles sípoló hangot adott, hogy aztán egykori partnerem, legnagyobb megdöbbenésemre, a színes ábra elé perdülve újból kedélyes gesztikulálásba fogjon, s játékra invitálja a vállalkozó szellemű hallgatóságot. Ti, akik tudjátok, hogy világéletemben jó futó voltam, s akkor roppantam össze először, igaz, mindörökre, amikor meggondolatlanul versenyt provokáltam hatvan méteren Bécivel, s ő ugyan lényegesen lassabb volt nálam, meg a csajok se csípték, mégis, a kiszabott táv felénél valósággal elgyengültem, és leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy magam elé engedjem nyomomban loholó vetélytársam, aki élt is a lehetőséggel, és győztesen ért célba a tujáknál, míg én húzódást mímelve, egyben a csajok sajnálkozására apellálva az első padhoz szökdeltem, ahogy az atléták is csinálják, ha nincs tovább – ti, akik jól ismertek engem, és versenyhelyzetekben rendszeresen kiütköző alkalmatlanságom megértő szeretettel fogadjátok, most nyilvánvalóan kivétel nélkül azt hiszitek, hogy fülemtől messze eltartva kinyomtam készülékem, s csüggedten vagy épp gőgösen visszavonulót fújtam. Közölnöm kell veletek, noha emberismeretetek előtt meghajolok, tévedtek.
Kinyomtam a készüléket, és újrahívtam a képernyőn villódzó számsort. Kellemes női hang fogadta a hívásom, és tájékoztatott, hogy a következő kapcsolódásra kicsit várnom kell, legyek türelemmel. Ezt azért is furcsállottam, mert a műsorvezető továbbra is partnerért hadonászott, tenyeréből tölcsért formált a füléhez, és azt csicseregte, halló, halló, akad-e már valaki. Tehetetlenségem bosszantónak találtam, nem is tudom, voltam-e valaha ennél kiszolgáltatottabb helyzetben. Nem volt mit tenni, tovább nyomkodtam a mobilt.
Ugyanaz a nő szólt a telefonba, és szóról szóra, mintegy gépiesen elismételte az előbb mondottakat, miközben valaki ugyan játékba lépett, de amint kapcsolták, megszakadt a vonal. Ezt biztató jelnek véltem, s újból nekiveselkedtem. Szóról szóra, akár az előbb. És akkor a műsorvezető, aki addigra boát terített a nyakába, s kacéran csípőre tette a kezét, csalódottan búcsút intett hallgatóságának, hogy talán jövő héten nem hanyagolják el úgy, mint ma éjjel, és hogy nagyon sajnálja. De csá.
Odakint világosodott, a redőny szemcséin át bekúszó vékonyka fénysugár legalábbis valami ilyesmit üzent.
Kinyomtam a készülékem, és csüggedten visszavonulót fújtam.
Baráti körökben hallottam már ezt-azt a televíziós betelefonálós játékokról, hogy könnyen és gátlástalanul rászedik a vállalkozó kedvű gyanútlanokat, ezért amint világossá vált, hogy túljártak az eszemen, mindjárt szóra sem érdemesnek gondoltam az egészet. Sőt, bevallom, de csak magamnak, meg is mosolyogtam tudatlanságom és szórakozottságom.
Annál inkább csodálkoztam, amikor szolgáltatóm, mellyel viszonyom a mai napig, a történtek ellenére kielégítőnek, jónak, paritásosnak, mi több szívesnek mondható, a következő pillanatban udvarias sms-ben figyelmeztetett, hogy egyenlegem ötszáz forint alá csökkent, amit fölöttébb furcsállottam, tekintve hogy előző nap töltöttem fel az ABC-nél lévő bankautomatánál a hétezer-ötszáz forintos menüsorra bökve. A rendelkezésemre álló összeg ilyen hirtelen és jelentős apadását nem tudtam mire vélni, s csak sejtéseim voltak, hogy összefüggésben állhat a történtekkel.
A telefonos játék végét jelző harsány, ámbár dallamos gépi muzsika órákra befészkelte magát fülembe, s legalább annyira bántotta, mint a parkettára hullajtott morzsa recsegése, amikor elhagytam a nappalit. De legalább benne voltam a tévében.
Forrás: Élet és Irodalom
