Nemrégen, a szerelmesek napján még hatalmas hókupacok tarkították az alföldi városok sík területeit, most meg – nőnapkor – már nagyon úgy néz ki, hogy küszöbön a tavasz (amit nagy valószínűséggel nyár követ majd), és megint újra sorra kerül a többi ünnep is. Virágcsokruk mögül előkerül a megajándékozott anyák mosolya, nem sokkal utána teljesül majd sok játékért ácsingózó gyerek vágya, és az év vége felé eltávozott szeretteinkért is meggyullad majd egy-egy mécses. Az egyházi, nemzeti és személyes ünnepeinken kívül ezekkel a legközismertebb „emberi ünnepekkel” telik az esztendő.
Sokan egyiket-másikat feleslegesnek tartják, tiltakoznak ellene. Mondva, hogy a Valentin-nap nem magyar keletű, hanem angolszász találmány. Meg hogy a nők napja kommunista eredetű. Mások összeesküvés-elmélete szerint meg több ilyen ünnep elterjedésében a virágboltosok keze van.
Egyik oldalról, én sem vagyok híve annak, hogy hülyét csináljunk a gyerekekből, és halottak napján például levágott fejnek öltözve csokiért járják az utcákat, vagy mondjuk kínai sárkánymaszkban hajszoljuk a szerencsét. Másrészről, a ma olyan nagy kultusznak örvendő karácsonyfa-állítás vagy a tojástojó nyúlfenomén is átvett szokások, és a Mikulás szánja se olyan nagyon régen repked még hazánk légterében.
Úgyhogy ahány ház, annyi szokás. Az egyik ember a hagyományokat követi, a másik a tévéreklámokat. A lényeg, hogy az ünnepek nem a külsőségekben dőlnek el, bár sokan elfelejtik, hogy az ajándékot nem VESSZÜK, hanem ADJUK. Nagy különbség. Én nem lázadozom az emberi ünnepnapok ellen, de nem is keresek bennük nagy értelmet. Csupán eggyel több okot adnak arra, hogy egy pillanatra megállhassunk, és örömöt okozzunk. Akárkik találták is ki ezeket a napokat, akármilyen céllal, Isten éltesse a hölgyeket!
