Nagy fába vágja a fejszéjét, aki a tűzijáték időbeli kezdeteinek nyomára akar bukkanni. Kétezer évvel időszámításunk előtt volt, vagy Krisztus után a XII. században? Majdnem mindegy. Mondanivalónk szempontjából háromezer év ide vagy oda nem számít, ugyanis időtlen törvényszerűségre kívánunk rámutatni. Nevezetesen arra, hogy vallási, nemzeti, családi ünnepeink szellemi-spirituális kiüresedésben vannak, és ezzel párhuzamosan növekszik a parádé, a pompa, a szórakozás, a látvány-élmény iránti igény a nagyközönség részéről ezen alkalmakkor. Utóbbi legdivatosabbá váló megnyilvánulási formája a tűzijáték.
Ókori kínai feljegyzések szólnak salétrom-, kén-, széntartalmú tűzijátékszerekről, amelyekkel ünnepélyeket, vallásos szertartásokat tettek látványossá. Figyelemre méltó, hogy mintegy háromezer éven át sem a kínai, sem az arab kultúrában senkinek nem jutott eszébe, hogy pirotechnikai eszközt emberölésre használjon. A feketelőport Európában alkalmazták a harcászatban a XIII. századtól kezdve. Innen datálódik a lőfegyverek látványos előretörése. Meg kell itt említenünk Bolyai Jánosnak, a világ egyik legnagyobb magyar matematikusának témánkba illő feljegyzését: „Hatásfokát tekintve exponenciális a fejlődés a bunkótól az ánglusok vontcsövű ágyúiig.”. A fegyverkezés mellett a lőpor első ipari alkalmazására is Európában, mégpedig Magyarországon került sor. A selmecbányai Felsőbiber aknában Weindl Gáspár bányamester 1627 februárjában robbantott feketelőport „jövesztésre”.
Európában a reneszánsz idején jelent meg a tűzijáték, amit Magyarországon először Mátyás király és olasz menyasszonya, Beatrix házasságkötésekor a visegrádi palotában élvezhettek a népek. A XVIII. század végétől a királyi privilégium megszűnt és magánszemélyek is gyújtogathatták, durrogtathatták pirotechnikai masináikat. Házasságkötésekkor - rossz szellemek elűzésére - később is alkalmazták ezeket, több-kevesebb sikerrel. A második világháború után – sok más dologgal együtt – a tűzijáték is állami monopóliummá vált. A vizuális élményre kiéheztetett lakosság csak április 4-én, meg augusztus 20-án vehette magához a szellemi tápláléknak ezt a formáját. A rendszerváltás a tűzijáték-iparba is drámai változásokat hozott. Manapság már magánszemélyek is vásárolhatnak és használhatnak pirotechnikai eszközöket, bár az utóbbi években szigorítások léptek életbe, főként a mértéktelen petárdázás miatt. A kapható termékek többsége Kínából származik, de nem a hagyományok, hanem a modernkori rabszolgamunka olcsósága miatt. A privatizált tűzijátékozás területén is primátussal rendelkezünk: 1992-ben Gyulán tartották az első privát tűzijátékot hazánkban.
Szent István királyunkra és az államalapításra emlékezve, hagyománnyá vált az augusztus 20-i tűzijáték. És itt – a fenti rövid történeti kitérő után – kanyarodjunk vissza eredeti mondandónkhoz: az ünnep eme külsőséges eleme, a tűzijáték, egyre inkább – a koncerteket is túljátszva - főszereplővé lépett elő és a legnagyobb tömegeket vonzza. Méghozzá olyan mértékben, hogy elhalványítja nemcsak az ünnepi szónoklatokat, hanem Szent István Intelmeit is, amely intelmek meg-, illetve befogadására hazánk lakosságának mindenkor a legnagyobb szüksége lenne.
A budapesti égi ceremónia után 800 köbméter szemetet takarítottak össze fővárosunk utcáiról, amit az ünneplő népek szórtak szanaszét. Más településeken a hulladék mennyisége – erősen vélelmezhetően – a helyi résztvevők számával volt arányos. Az egyre gigantikusabb méretű, százmillió forintokat felemésztő, népszerű látványosság környezeti hatásai sem maradhatnak ma már szó nélkül. A tűzijátékok színeit nehézfém-vegyületek adják, amelyek károsítják az idegrendszert, valamint rákkeltők. Ezek az anyagok a levegőből a vizekbe és a talajba jutnak. A pirotechnikai eszközökben a pajzsmirigyet és a magzati fejlődést károsító perklorát is van, a klórtartalmú anyagok égésekor pedig rákkeltő dioxinok és furánok keletkeznek.
