Megérkezés. Azt mondta, az idő nem tényező. Ablakomban hófehér hófelhő. Február van. Próbálom egy hétéves gyermek örömével várni a tavaszt. Időtlen játékom vagy. Égig érő hóembert építünk az utcában. Átjátsszuk ezt a maradék telet. Most kijátsszuk az életet. Ha minden vég valami újnak a kezdete, akkor minden új egy újabb végnek a kezdete is. Kör. Forgás. Szédülés. Valami mégis egyensúlyban tart. Isten keze lehet az. A világ leghosszabb kockás sáljára vágyom. Tekerje körbe végre vele valaki a világom. S az a valaki a lelkembe lásson. Legyen ünnepi varázsom.
Csiribí-csiribá! Ha nem jön, hát kitalálom. Mézes-fahéjas puszedlivel várom. Elteázgatunk majd ebben a februári zimankóban. Ma nem leszek komoly. Ma habkönnyű lesz minden gondolatom. Gondolataimból habcsókdíszeket készítünk a házak falára. Ügyelünk arra, hogy minden gondolat szép legyen. A színek miatt színes legyen. Emlékeink apró pattogatott kukoricaszemek. Cérnaszálra fűzzük fel, hogy örökre meglegyen. Nyelvünkön olvadó hópelyhek. A végtelenség íze. Kezünkben láthatatlan csillagok. Párhuzamos vonalak suhannak messzire. Holdpályán vagyunk. Egy szánkó nyoma a Tejúton. S észrevétlenül tűnik el. A kozmikus emlékek titokzatossága. Sorshúzás. Lélekfehérség. Lábnyomok nélküli utak. Isten tudja csak.
A csöndet nézem az üvegen át. A nyári teknős pihen a kertben. Téli álma könnyű és fehér. Holnap ajándékod leszek. Mire megérkezel, kivirágzik a kert. Belépünk a puha tájba. Kosaradban málna. Körtevirágok a fákon. Barna hajadban zuhanásom. S gólyafészkel-ölelésünk.
