Pucolás végeztével búcsúzásképp kicsit beült a konyhába. Nagymama felső ajka maszatos volt a tejtől, úgy kérdezte, fogott-e valamit, de a választ meg sem várva öklendezni kezdett. Eleitől fogva azt gondolta, mímeli. Borzasztó bűze van a halnak. Az üresen álló kalicka fölött csöndesen kotyogott a kakukkos óra.
Sokat nevettek azon, mennyi hülyeség elfér egy fejben. Mint például az övében a hely. A vízió, hogy ez a porta, amelyen most ülnek, az utcafronti nagykaputól a garázsig, a szomszéd Erzsi fehérre meszelt falától nagymama tornácos házáig, az orgonabokortól az ólig, a fás színtől a szerszámos műhelyig, ez a nagymama egész birtoka egyszer csak: tó lesz. Egyik pillanatról a másikra. Az előbb gondosan ápolt szőlő és paradicsomtőkék, most a hullámzó kékség. Behunyják, majd kinyitják a szemüket, és úgy. De nyugi, mert nem holmi giccsesre gyötört horgásztanya-pöce, hanem elvadult, burjánzó sással ékes igazi tó. Így képzelte régen, és, képzelje nagymama, néha mostanában is így képzeli. Sőt, egyre többet jut eszébe. Sokat nevettek.
A halak megtisztításának megváltoztathatatlan rendje alakult ki a nyáron. Előkapni a hokedlit a műhelyből, egyenként kiszedni a vergődő zsákmányt a szákból. Gyors mozdulatok a halkéssel. A hasat fölnyitni, a belsőséget a cicának dobni. A megpuhult üres testet átmosta a kerti csapnál, csak ezután kerülhetett nejlonzacskóba a hús.
Nagymama egyszer-egyszer elővette a nagyalakú fekete albumot a vacsorájához, és rábökött valamelyik képre. Apádék a Balatonon, Zoli elkapott valami vírust, orvosért küldtünk. Aki feltárja az utcafronti nagy kaput, máris rálát. A pöszméte és a szilva és a körte helyén víz, és mindenütt víz, amerre néz, és ennek a látványnak csupán az egyes épületrészek szabnak határt. A füstölő és a műhely, a szomszéd Erzsi fehérre meszelt fala, és a nagymamáé. A fólia. A garázs. Mostanában így képzeli. Egyre többet jut eszébe. Sokat nevettek.
Csak miután mindent elrendezett, a hokedlit leöblítette és visszacipelte a műhelybe, s a botok is a helyükre kerültek, nyitott be a szúnyoghálós ajtón. Nagymama nagyapára terelte a szót, és lehorgasztotta a fejét, baleset volt. Apád járt a helyszínen. A vezetővel nem beszélt, azt se tudjuk, ki az. De nyomta a dudát, azt mondják. Erdős rész. Beláthatatlan. Nem tehetett róla, azt mondják. Megviselte nagyon. Apád masiniszta akart lenni. Úgy kell elképzelni, hogy egy vékony, de stabil palló visz a kaputól a garázsig, ez a fő útvonal, és mellékpallók válnak le róla, ezek mutatják az irányt. Ezeken kell haladni, ha valaki el akar jutni a vert falú tornáchoz vagy a kiskonyháig vagy a színhez. Ha valaki birtokba akarja venni a portát, nagymama portáját, házastul, udvarostul. Pallókat kell elképzelni, kiszögellésekkel, apró mólók, békalencse. És persze hal. Sok-sok hal. Nagymama hessegető mozdulatot tett a kezével, hogy büdös. Áll az egész kóceráj, mint a cövek. Nevettek.
Nagymama a műtétek óta nem járt templomba, s a házból is csak akkor tette ki a lábát, ha a gyerekek fölnyalábolták egy-egy családi estére. Valahányszor megérkezett a horgászatból, az asztalnál ült, hálóköntösben. A tányéron pirított kenyérszelet, abból tört a tejhez.
Utóbb, egy délutánon a belső szobában, de akkor már csak a bögre volt. Lefogyott, és alig hallhatón közölte, hogy meg fog halni. Kapaszkodott az ágy szélébe, és láthatóan nem kevés erőfeszítésébe került, hogy fölszegje a fejét, ha mondani akart valamit. Nem a szemébe nézett, inkább mögé, a bekeretezett képre, amely a fiatal házasokat ábrázolta. Még etetőanyagot kellett keverjen, mielőtt kimegy a folyóra. A szemüveges ápolófiú a látogatás idejére szemérmesen a konyhába vonult. A bögrében föle volt a tejnek.
A temetés napján megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát az udvarba. A folyó, amelyre járt, kedvetlennek látszott, és közel sem volt annyira odaadó, mint az előző hónapokban. Nem egyszer előfordult, hogy a telihold temetői fényében órákon át dologtalan csüngtek a kapásjelző karikák a damilra fűzve. Soha többé. A halak megtisztításának azonban megváltoztathatatlan rendje alakult ki a nyáron. Előkerült a hokedli és a halkés, lehetett csapatni a pucolás után maradt mocskot. Az egyik este, a szákban harminc deka apróhallal, hiába szólongatta a cicát. Neve sem volt. Cica. Semmi. A belsőség az emésztőbe került.
Azon a szeptemberi estén is a folyóról érkezett. Rendesen sötét volt már. Több helyen villanyt gyújtott a hátsó udvarban, s bár így is csak homályosan látott, gyakorlottan kaparta a sovány keszeget a műhely előtti macskaköveken. A pikkely csillogva röpült a pöcegödör felé.
Ahogy be akarta zárni a nagykaput, vette észre a fényt hátul, a fás színben. Bosszankodva indult vissza. Léptei nyomán, mintegy az állomásról nekiinduló személyszállító idehallatszó ritmusára, ki-kilengett a vékony palló.
Forrás: Élet és Irodalom
