• Az Ön esetében sajátosan hangozhat az a kérdés, hogy milyen a viszonya Gyula városához, hiszen arról, annak egy szeletéről, a gyulai reformátusság történetéről könyvet is írt. Az indíttatásában milyen szerepe volt ennek a polgári református közegnek, amely, gondolom, a város szellemi közegét is meghatározta?
• Életem úgy alakult, hogy 1960-ban eljöttem, tulajdonképpen el kellett jönnöm Gyuláról. Azóta időnként vendégként utazom a városba, elsősorban család- vagy rokonlátogatásra. De hogy a kérdésére válaszoljak: Gyulán a reformátusok mindig kisebbségben voltak, így túlzás lenne állítanom, hogy jelentősen meghatározták volna a város szellemi közegét, de fontos szerepet játszottak annak életében. Hozzáteszem, gyermekkoromban a gyulai reformátusságon belül még nagy súlya volt a paraszti rétegnek.
• Ez a paraszti réteg, gondolom, 1945 után is tartotta a vallását, és így velük szoros kapcsolatuk volt.
• Igen, apám lelkész lévén [Kósa László édesapja, Kósa Ferenc (1915–1976) gyulai református lelkész volt. – A szerk.] jó kapcsolatot ápolt hívei között a birtokos-tanyás parasztsággal és az akkoriban „termelők”-nek nevezett zöldségkertészekkel is. Ők egyébként nagyon értékes, az egyik legértékesebb részét alkották az akkori gyulai társadalomnak, ellátták a nagyobb váro-sokat, főleg Budapestet primőr áruval, friss zöldségfélével. Őket és az általuk művelt kultúrát a termelőszövetkezetek megszervezése tette tönkre. A termelőszövetkezetek nem tudták a kellő munkamorált és üzemszervezetet biztosítani. Ez is hozzájárult a magyar mezőgazdaság színvonalának hatvanas években tapasztalható visszaeséséhez; a fóliázás később kezdődött.
• A néprajz iránti érdeklődése is innen, helyi kötődéséből eredeztethető?
• Nem, bár a paraszti életről közvetlen tapasztalataim voltak, a néprajz iránti érdeklődésem független ettől. Az a gyulai múzeum 1958 és 1964 közötti igazgatójának, a város kulturális életében fontos szerepet vivő Dankó Imrének a hatása volt. Barátságába fogadott és támogatta az általa életre hívott gimnáziumi néprajzi szakkört. Én addig a néprajzról – mint tudományról – nem sokat tudtam, többnyire történelmi érdeklődésű voltam, ezt az érdeklődést viszont tényleg a családi indíttatásnak, édesanyámnak, illetve részben édesapámnak köszönhettem.
• Annak a generációnak, amelyhez Ön is tartozik, nagyon sok tagja Gyuláról nagyobb városokba került. Ön Budapestre, és nagyon szép pályát futott be, polgári miliőből érkezve.
• A Budapestre kerüléssel a kapcsolatok szervessége fokozatosan lazult. Én a fővárosban az ide származó gyulaiakkal sosem tartottam szélesebb körű vagy szorosabb kapcsolatot. Elég gyorsan sikerült a fővárosi közegbe beilleszkednem, bár soha nem felejtettem el Gyulát, hiszen a szüleim, testvéreim ott éltek. Sokan segítettek abban, hogy be tudjak illeszkedni a korabeli Budapest körülményei közé. Ehhez tudni kell, hogy két esztendeig kellett az egyetem előtt fizikai munkát végeznem, mert nem vettek fel a származásom miatt. Keserves évek voltak, pótolhatatlan hátrányokkal, de tagadhatatlanul nyereséggel is. Gyulára mindig visszajártam, de a korábbi barátok elszéledtek, utóbb a fővárosban, az egyetemen leltem újabb, máig tartó barátokra és kapcsolatokra.
• Tudatosan is kerülte a gyulaiakat?
• Nem. Bár később, amikor a gyulaiak baráti köre megalakult Pesten, s annak vezetői és hangadói főleg az akkori politikai rendet határozottan támogató személyek voltak, nekem nem hiányzott ez a tőlem teljes mértékben idegen közeg. Nem jártam el összejöveteleikre. A városvezetést alig ismertem, velük sem volt semmilyen kapcsolatom.
• A rendszerváltás változtatott ezen?
• Minthogy a városhoz alapvetően mindig vonzódtam, nem. Fontos dolog volt, hogy a megyei levéltár kiadta A gyulai református egyház története című könyvemet. A levéltár volt az egyik hely, a múzeum pedig a másik, ahol a kollégákkal évtizedeken át kedves, közeli és szoros szakmai kapcsolatban voltunk. Visszatérve a könyvre, ennek és más gyulai tárgyú tanulmányaimnak elismeréseként – írtam a tanyás gazdálkodásról és a zöldségesekről is –díszpolgári címet adományozott nekem a város 1995-ben. A hivatalos vezetéssel egyébként utána sem lett szorosabb a kapcsolatom, viszont különböző civil egyesületek sokszor megkértek, hogy tartsak előadást, ennek mindig szívesen eleget tettem.
• A történelem érdekelte, mégis magyar–néprajz szakon diplomázott, igaz, az egyetemen harminc éve történelem szakon tanít. Elég különösen alakult a pályája.
• Én a történelem szakot úgy végeztem el, hogy nem végeztem el, jártam előadásokra, és műveltem magamat. Hosszú a történet, a történelem szakot végül nem sikerült fölvenni, ebbe politikai-ideológiai okok is belejátszottak. Harminckilenc évesen mégis az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékére kerültem, sőt azt húsz évig vezettem is, de ez nem azt jelenti, hogy a néprajznak hátat fordítottam volna, csak a sorrendiség változott. Történészi pályám alakulásában is sokat segítettek néprajzi ismereteim, mert sosem a politikatörténet érdekelt, hanem a társadalom- és művelődéstörténet. Szerencsésen találkozott ez azzal, hogy az európai történelemkutatásban mindkettő iránt évtizedek óta egyre élénkebb az érdeklődés.
• Magyarországon manapság éppen komoly támadások érik a bölcsészettudományi oktatást.
• Igen, ami meggyőződésem szerint a sajtó és a politika felelőssége is, hangulatkeltés folyik ellenük. Divat bennünket lesajnálni, pedig folyamatosan rengeteg hallgatónk volt és van. A társadalom e divat ellenére alapvetően becsüli a bölcsészettudományokat. Sajnos van egy nagyon erős műszaki és természettudományos ellenzékünk. A döntéshozók azt hiszik, ha képzik a sok műszaki meg természettudományos diplomást, azzal fordul majd az ország sorsa. Pedig közülük sokan elmennek innen, amíg nem lesz jobb a keresetük. Én is sajnálom, hogy a mi pénzünkön tanulva, eltávoznak. De hangsúlyozom, mi nem tudunk innen elmenni, és a humán tudományok, valamint a bölcsészek a nemzeti identitás pótolhatatlan fenntartói.
• Ez nem új keletű probléma, hanem legalább húsz év oktatáspolitikájának a kudarca…
• És általában a politikáé. Idetartozik az is, hogy az utóbbi húsz évben több egyetemet és bölcsészkart hoztak létre, mint amire az országnak szüksége van. Most pedig a kedvezőtlen gazdasági helyzetben a politika óvakodik feloszlatni a szükségtelent.
• A humán tudományok elleni hangulatkeltésnek a része vagy oka az is, hogy egyre romlik az oktatás színvonala.
• Nehéz viszonyítani, de a színvonal több évtizede érzékelhetően romlik. Közhely a közoktatás felelőssége, ha a középiskola és előtte az általános iskola, illetve az ottani körülmények egyre gyöngébbek, az egyetemre egyre kevesebb tudással és ismerettel érkeznek a hallgatók. A bölcsészek hiányosságai is komoly problémát jelenthetnek, de talán inkább behozhatók, mint egyes természettudományos területeken, ahol rosszabb a helyzet, mert egy matematikusnak, ha kiesnek az alapok, azt aligha lehet pótolni az egyetemen. Még nem is nagyon régen gyakran emlegették, hogy az az ország, amelyik az oktatásba fektet, az – ha nem is azonnal, de egy idő után – ennek a busás hasznát látja. Mára elfelejtődni látszik ez az alapigazság.
• A művelődéstörténet kutatójaként tud olyan korszakot, olyan oktatáspolitikát mondani a magyar történelemből, amelynek a modelljét a mai korra kellene, lehetne adaptálni?
• Csakis a Klebelsberg-féle eredményes oktatáspolitikát nevezhetem meg. Persze nem másolásra, hanem valóban modellre kell gondolnunk. A kormányzat preferálta az oktatást. Hozzájárult ehhez, hogy Trianon után nem lehetett hadsereget tartani, azt a pénzt, amit ráfordítottak volna, többnyire kultúrára, oktatásra, sportra költötték. Sajnos sok akkor épült iskola – akár Gyulán is – ma már üres. Nincs elég gyermek. A két háború között sem volt könnyű a helyzet, de megtanítottak tanulni, ma ez már nem mindig teljesül.
• Azt, hogy Gyuláról sokan és eredményesen a pályájukra leltek a fővárosban, magyarázhatja, hogy volt egy nagyon erős gimnázium?
• Országos szinten nem tartozott az elsők közé, de a középmezőnyben jó, színvonalas iskola volt. Bár az államosítás után az egykori katolikus gimnáziumból a pap tanárokat elzavarták, amikor 1956-ban elkezdtem oda járni, tanáraim közül kettő az Eötvös-kollégiumban végzett, háromnak volt doktori címe, és volt, aki az egyetemet cserélte föl középiskolai katedrára. Ebben a korban a tanári pályának komolyabb presztízse volt, mint ma.
• Említette, hogy ha Gyulára utazik, elsősorban a családhoz megy. A változásokat, amik a városban zajlanak, nem is követi figyelemmel?
• De igyekszem. Például tudom a családból is, hogy munkanélküliség van, a korábbi ipari munkahelyek többsége megszűnt. Természetesen sok mindenről hallok és olvasok. A változásról nekem először a hetvenes évek jutnak eszembe, amikor a polgári jelleg a lakótelepek létrejöttével kezdett felbomlani. Bár a panelek építése szükséges volt, de legalább a sugárútra nem kellett volna azokat a nagy dobozokat felépíteni. Talán még akadnak, akik emlékeznek rá, hogy a belváros lebontását lakossági ellenállással részben sikerült leállítani.
• Csak a kockaházakon múlik a polgári lét?
• Nem, természetesen nem. Sok oka van annak, hogy talán többen nem tudtak Gyulán maradni, mint lehetett volna polgári pályákon, ide értem a kisiparosokat is. Voltak, vannak sok diplomást foglalkoztató jelentős munkahelyek, az igazságügyi szervek, a kórház, a vízügy, de valahogy lassan-lassan a korszerű városi mentalitás összezsugorodott. Hogy egy engem most igen bántó, számomra szimptomatikus dolgot mondjak: az idén megszűnt Gyulán a városi múzeum. Ezt a gyulai közönség, benne az értelmiség eltűrte és tűri. Pedig az a lehetetlenséggel határos, hogy egy idegenforgalmára valamit is adó városnak ne legyen városi múzeuma, várostörténeti kiállítása. Ez egyszerűen példátlan. És ismétlem, egy magát ma is polgárinak mondó, gondoló városban ez ellen senki nem tiltakozott. Megjegyzem a vár és az örvendetesen megújult Erkel-ház nem pótolja a hiányt.
• A turistákat, mondják, inkább a fesztiválokkal kell idecsalogatni.
• Idegen tőlem a fesztiválozás, de nem ellenzem. Egyébként nem alternatívája a színvonalas kultúrának. Azonban Gyulán alighanem túl sok a fesztivál. De még visszatérve a múzeumokra, a látogatható köz- és magángyűjtemények száma is minősíti az idegenforgalmat. Ha egy városnak vannak értékei, azokat meg kell mutatni. Tanítom, ösztökélem a diákokat, hogy ha Gyulán járnak, érdemes elmenni a Ladics-házba, mert az egyedülálló polgári életmód-történeti múzeum. Most, ha jól tudom, szezonális látnivaló lett belőle, mondván, nincs elég látogató. Pedig elsősorban azért nincs, mert a tulajdonos, a fenntartó nem reklámozza eléggé. Ugyanez vonatkozik a Kohán Képtárra is: ízlés kérdése, hogy tetszik vagy sem, de el kellene menni megnézni, hogy ezt eldönthesse az ember. És ha már egyszer Gyulára hagyta az életművét a művész – mert Kohánt Vásárhely is szerette volna magának megszerezni –, akkor ezt sokkal szélesebb körben hirdetni kellene, ne legyen úgy, hogy a kutya sem tudja, hogy van ilyen. Hadd említsem pozitív példaként a rádiótörténeti gyűjteményt. A szakmailag megalapozott és áldozatokra kész magángyűjtői szenvedély, ami létrehozta, különben éppen a tradicionális polgári létben gyökerezik.
• Erre lehet azzal érvelni, hogy Gyula fürdőváros…
• Gyula nem csak fürdőváros, Gyula üdülőváros komoly kulturális és műemléki értékekkel, valamint további egyedi adottságokkal. A fürdő, melyből egyre több létesül, sosem lesz elegendő turisztikai vonzóerő. Igenis nagyon fontos, hogy a látogató a fürdőzésen túl a látnivalók minél szélesebb skáláján és a helyi specialitásokat-ízeket kínáló vendéglőkben válogathasson. Gyulán ráadásul nem is válik el igazán az üdülőövezet és a város. Úgy érzékelem, máig nem dőlt el, divatfürdőt fejlesztenek vagy elegáns gyógyhelyet. Egyébként, ha már a fürdőt említette, én még jól emlékszem arra, hogy ez a fürdő miként keletkezett, ami nagyon tanulságos történet. Az induláshoz a pénz jelentős részét a lakosság adta össze, és ők is kezdeményezték, mert úgy érezték, és jogosan, hogy Békéscsabával szemben óriási hátrányban van Gyula, még hozzá reakciós városként politikailag megbélyegezve.
• Valóban az volt? Vagy legalábbis benne volt a levegőben egyfajta ilyen közösségi elnyomottság-érzés?
• Gyulának, a Dél-Tiszántúl legurbanizáltabb településének – ez furcsa ellentmondás – az volt a szerencséje, hogy kb. 1960-ig nem került itt sor nagyobb építkezésre. Városrendezés címén senkinek nem jutott eszébe lebontani a belvárost, mint említettem, az majd csak tíz év múlva kezdődött. De visszatérve a fürdőre: mivel tudták, hogy remélhető meleg vizet találni, megindult a mélyfúrás. Később kiderült, hogy az Alföldön sok helyen van forró gyógyvíz, de a gyulaiaknak óriási előnye volt, hogy először fúrtak. Lényeges, hogy ennek megvalósulása példátlan társadalmi összefogás eredménye volt. Azért példátlan, mert az emberek a levert forradalom után mertek valamihez kezdeni önerőből, és sikeresen. Persze nyilván megvolt hozzá az akkori helyi vezetés egyetértése is, mert ők is érezték a hátrányos helyzetet. Szerencsésen találkozott a városvezetés érdeke a helyi közösség, a helyi értelmiség kezdeményezésével. Sokat számított az itteni színvonalas és tekintélyes értelmiségiek befolyása, hogy felkarolták ezt az ügyet.
• Azt mondta, a hátrány, hogy Gyulát egy ideig elkerülték a nagy állami építkezések, végül is egy szerencsés helyzetet eredményezett.
• Igen, mert így a város megőrzött egy érdekes és vonzó jelleget. A politikailag motivált, a régi megyeszékhely polgárságára utaló elmarasztalás szerencsésen konzerválta, és ebből még mindig látszik valami, bár elég sok előnytelen, a városkép egyediségét rontó építkezés történt azóta is. Gimnazista koromban összeszámoltam, alig akadt a kis urbanizált belváros és az alapvetően kertes település együttesében egyemeletesnél magasabb épület. Mind a belső, mind a külső rész rendezett és gondozott volt. Nagyon sok volt a zöld terület is – attól volt igazán élhető, mint ahogy most is azért sokkal élhetőbb, mint sok más település.
• Ez az élhető kisvárosi hangulat Budapesten nem is hiányzik?
• Arra a helyre, ahol az ember tizennyolc éves koráig tölti az életét, ami megalapozza a jövőjét, arra szívesen emlékszik vissza. Valószínű azonban, ha évekkel később visszaköltözne, már nem tudna beilleszkedni. Az, hogy hiányzik vagy nem, föl sem merül. Gyulán él két testvérem, egy lányom családostól, unokák, megérkezésem után rögtön otthonos a helyzet. Én sosem nosztalgiázom, nekem Gyulával megvan a folytonos és szerves kapcsolatom.
