Ajtót nyitok. Ajtót zárok. Újra nyitok. Újra zárok. Kulcsot keresek. Találok. Nem találok. Találok. Megint nyitok. Megint zárok. Zárak. Zárok. Kilépek. Beszállok. Kiszállok, hát bezárom. Nyitok. Kilépek. Bezárok. Bezárom. Kerékpárra szállok. A bolt előtt lakatommal lezárom. Kulcsolom. Kinyitom. Belépek. Becsukom. Bezárom... Az utca ajtajának a kulcsát nem találom. Az autónak a kulcsát nem találom. A lakásnak a kulcsát nem találom. A motorom kulcsát nem találom. Az irodám kulcsát nem találom. A postaláda kulcsát nem találom. A lakatom kulcsát nem találom. A műhely kulcsát nem találom. A szekrény kulcsát nem találom. A szíved kulcsát nem találom...
Zsebemben ezernyi fémkulccsal, fejemben számtalan digitális kulccsal, PINekkel és PUK kódokkal, jelszavakkal és tűzfalakkal: de védve vagyunk!
Kulcsainknak rabságában szenvedve legrosszabb álmaimban én is kulcs vagyok. Egy olyan kulcs, amely nem nyit egyetlen ajtót sem. Kulcsutálatról szóló és bosszantó írásom legvégére, ha nem is kulcskérdésként, de jusson az legújabb kori után egy középkori kulcsprobléma is.
Középkori lovag keresztes hadjáratba készül, miután mindent összepakolt, és feleségére rácsatolta az erényövet, odaadja a kulcsot a legjobb barátjának, majd ellovagol a Szentföldre. Kiss idő múlva vágtató lován beéri a barátja:
– Hé’!!! Állj meg! Rossz kulcsot adtál!
