Tele vagyunk félelmekkel. Tartunk a betegségektől, a svájci frank árfolyamváltozásától, a munkanélküliségtől. De nemcsak magunk miatt aggódunk, hanem szeretteinkért is. Magam sem tudom megmondani, melyik is volt kellemetlenebb élmény, mikor én nem találtam munkát, vagy amikor a fiam futkosott hiába állás után?
A közelmúltban újra kezdődött a szorongás. Budapesten a legnagyobb magyar cégnél dolgozó fiam szerződése augusztus végén lejár. Időben elkezdte a keresést, semmit nem bízott a véletlenre. A Gyulára való hazaköltözés valójában fel sem merült, hiszen közgazdász szakon szerzett diplomájával, marketing szakirányos képesítésével minimális lehetőség adódik a mi vidékünkön. És akkor a bérekről már ne is beszéljünk! Marad a főváros. És esetleg külföld.
Közel harminc helyre nyújtotta be önéletrajzát, voltak biztató és kevésbé kecsegtető lehetőségek. Hosszú időn keresztül azonban semmi sem sikerült. Kiderült, hogy napjainkban semmivel nem könnyebb állást találni egy fiatal diplomásnak, mint néhány esztendővel ezelőtt. Fiam akkor megpróbálkozott németországi munkával is, de az éppen akkor kezdődő világméretű gazdasági válság nem kedvezett szándékainak.
Hogy ne szaporítsam a szót, most végül sikerült. Egy multi nemzetközi friss diplomás pályázatára jelentkezett, ezernél több reménykedővel egyetemben. A folyamat hosszú volt, s nem is egyszerű, de a vége úgy alakult, mint a meséké. Október elsejétől határozatlan időre felvették. Ki kell költözni Saarbrücken mellé, ott lesz a munkavégzés helye.
Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Tisztában vagyok vele, hogy gyermekem olyan lehetőséghez jutott, amely csak keveseknek nyílik meg. De azzal is, hogy ezek után minimálisra csökkent az esélye annak, hogy a jövőben fizikai közelségben éljünk.
Hosszasan merengtem egy pohár vörösbor fölött. Tudom én, hogy örülnöm kellene, egzisztencia, karrier, boldogulás mind-mind könnyebb német földön. De a mosolyom nem őszinte. Valamiért úgy érzem, elveszítek valami nagyon fontosat…
