Szombaton reggel már nyolc óra körül harminc fok körüli a hőmérséklet. Számtalan olyan helyet el lehet képzelni, ahol ilyenkor elviselhető az élet, mondjuk egy déltengeri szigeten kókusztejet szürcsölgetve, vagy egy légkondicionált szobában heverészve. Egy huszonöt méter átmérőjű, hat méter magas fémtorony nem kerülne az első három hely közé, az egészen biztos. Ám ezen a hétvégén neked ez jutott.
Délre már nem lehet hozzáérni a fémhez, s a negyven fokhoz közeledve az agy kezd furcsán működni. Egyre kevésbé látsz a homlokról csepegő izzadságtól, fénykarikák ezrei jelennek meg a szemed előtt. Végzed a dolgod, egyre lassabban. Minden mozdulatot meg kell fontolni. Egyrészt azért, hogy ne érj hozzá semmihez, ami tűzforró – és mi nem az itt? -, másrészt meg azért, mert mindegyik vízveszteséggel jár.
Kicsit pihennél az árnyékban, de ez is csak annyival jobb, hogy nem bombázzák a sugarak a fejed. Elgondolkodsz, hogy vajon lesz-e még ennél melegebb? Az ebédet csak megpiszkálod. Ki eszik ilyenkor? Az ivás sem megoldás. Literszámra innád a hideg vizet, de már lötyög a hasadban, s csak néhány percig hűsít.
Délután négyre teljesen eltompulsz. Valahogy érdektelenné válnak a napi gondok. Már nem érdekel a benzin ára, sem a svájci frank rekordokat döngető árfolyama. Úgy érzed, hogy egy hatalmas dobverővel kezdik ütni az agyadat. De teszed a dolgod. Számolod a csavarokat, bízva abban, hogy egyszer elfogynak. Este hétre végzel. Fejed zúg, bőröd ég, tizenkét órája vagy a napon. És csak a munka felét végeztétek el.
Otthon hideg zuhany, hosszan álldogálsz a hűsítő sugarak alatt. Aztán szeretteid aggódó pillantásaitól kísérve eldőlsz, mint a zsák. Még hallani véled a híreket, még látod a képeket, a strandon lubickolók felhőtlen örömét, konstatálod, hogy megdőlt a melegrekord. Meg azt, hogy holnap – amikor végre befejezitek a munkát -, megint meg fog dőlni. Aztán lassú, ájulásszerű alvásba zuhansz, hogy reggel még fáradtabban, csuromvizesen kászálódj ki az ágyból, s indulj neki a napnak. Hét órakor már huszonhét fok van…
