Az utóbbi évtizedek híradástechnikai fejlődésének mindannyian – szó szerint – szemtanúi voltunk. A televízióhoz és a filmekhez való saját viszonyom története a hetvenes években kezdődött, amikor még öt perccel korábban kellett bekapcsolni a fekete-fehér Videotont, hogy bemelegedjen a Tv maciig. Az oviba meg néha eljött a „mozisbácsi”, és a Nu, págágyí! orosz nyelvű rajzfilmeket vetítette a falra. Ennyi.
Az általános iskolában már közelebbről megismerhettük a tévét és az egyetlen csatorna hétfői adásszünetét. Nagy hatalma volt a pillanatnak, mert nem lehetett ám újranézni egy lekésett Onedin vagy Isaura epizódot. Vasárnaponként bátyámmal rontottuk a szemünket, néztük a Tom és Jerry-t egy szellemképes román adón.
Ekkor elhatároztam, hogy a kedvenc filmjeimet – különös tekintettel a Terence Hill-es mozikra – mindenféleképpen beszerzem majd, ha lesz majd nekünk is olyan videomagnónk, amin már láthattunk vérpezsdítő Bruce Lee-s és kommandós filmeket egyetlen darab életunt narrátor tolmácsolásában.
A fekete-fehér világ lassan-lassan otthon is beszíneződött. Aztán jöttek a kereskedelmi adók és az egész estés reklámokat megszakító filmrészletek, és a videofelvevők is beköltöztek a lakásokba.
Régen nem dönthettünk, de ma – a rengeteg csatorna és az egy kattintással beszerezhető filmek korában – akkor és azt nézhetnénk, amit csak akarunk. A mai ember mégsem tervezi meg filmnézését, csak hagyja, hogy minden szobából, egész nap szólongassa és terelgesse ez a mások által irányított bútorból lett családtag.
