Lassan iparággá nőtte ki magát a labdarúgásban a gólszerzés megünneplésének különböző formája.
A vicces és látványos, olykor különleges és néha megdöbbentő gólörömöt először a braziloktól láthattuk, aztán ez ma már elterjedt lett az egész világon. Természetesen a mi fiaink, a magyar labdarúgók is előszeretettel mutatják be a rendszerint másoktól ellesett ötletes gólörömeiket.
Utánozzuk a Totti-féle „cumizást” vagy az afrikai játékosok által oly annyira kedvelt és látványos törzsi táncot stb... Ami azonban nálam kiveri a biztosítékot, mégsem ez.
Nagyon sok brazil, portugál, spanyol játékos neveltetése és hagyományai révén hívő. Láthatjuk őket a pályán mérkőzés előtt vagy épp gólszerzés után, ahogy Jézushoz fohászkodnak, ahogy neki köszönik meg az általuk rúgott gólt. Hiszik, hogy Isten az, aki idáig elsegítette őket, és hogy szükséges számukra meccsek előtt az ima, mint valamiféle kabala.
Aztán amikor azt látom, hogy egy magyar labdarúgó beáll csereként, és az a játékos elkezdi vadul dobálni magán a kereszteket, mert látta a tévében, na, akkor azt már valahogy nagyon nem hiszem el! Persze éppen lehetne ez a dolog őszinte a részükről, mint pl. a Geráé, de valószínűleg nem az, sőt abban is kételkedem, hogy ezek a srácok betették valaha a lábukat akár csak egy templomba is. Tudom, biztos van kivétel.
Talán igen…Elnézést, hívő magyar focisták!
