Hazafelé tartok a munkából, a szomszédom az utcai virágoskertet locsolja. Lassítok, széles mosollyal üdvözlöm. A mosolyom valódi – már ez sem kis dolog a mai világban–, mint ahogyan valódi az örömöm is, hogy látom. Pontosabban, hogy így látom…
Bő egy esztendővel ezelőtt döbbenten figyeltük egyre lassuló sétáit. Napról napra fogyott az egykor oly erős fiatalember. Mivel mindenfélét suttogtak, egyik nap megállítottam. Elmondta, hogy a húsz kiló mínusz nem fogyókúra eredménye, hanem a betegség tünete. Súlyos betegségé.
Amikor a nyirokmirigyrák kifejezést meghallottam, beleborzongtam. Néhány évvel ezelőtt egy bivalyerős huszonéves ismerőst fél év alatt vitt el. Nehéz szívvel néztem szomszédom két apró gyermekére. Ő persze elértette a pillantásomat, és megnyugtatott. Hogy ő nem fog meghalni. Mert neki fel kell nevelnie a gyermekeit. Ő ezért vállal mindent, amit az orvosok előírnak, a kemoterápiát is, amitől kihullik az ember haja. De ez nem baj, a fő az, hogy használjon.
Hittem is, nem is a dolgot. Figyelni kezdtem.
Mintha kicsit jobban nézne ki, mintha kicsit hízott volna, mintha kicsit többet sétálna, mint az elmúlt hetekben – vettem észre egy idő után. Eltelt néhány hónap, elmúlt a tél, s egyre bizonyosabbá vált, hogy nem tévedek.
Befordulok a házam elé, kapunyitás közben látom, hogy a két remek kis srác forgószélként rohan az apjuk felé, átölelik a lábait, s kacagnak, hogy mindannyian csurom vizesek lesznek.
Én meg azon az estén hosszasan gondolkodtam a szeretet erején…
