Azért nem jön a tavasz, mert a lelkemben nincs kikelet, állapította meg lemondóan immár március idusát múlva, hosszú hetek vastagodó mélabújába burkolózva a kicsi fekete. Ne majrézz megint, vakkantotta rá azonnal Bundi, aki az előbb említett hetek során mást sem csinált, minthogy a kicsi fekete világfájdalmát igyekezett enyhíteni. Éppen csak tótágast nem állt. Masszírozta, nyalogatta, kergette, orrával gyöngéden böködte, kétszer elvitte kirándulni, s egy alkalommal a dobozi cukiban fincsi somlóit is ettek. Hiába.
A kicsi orra a földig lógott, háta begörbedt, s úgy húzta lábait, mint a negyedik tanyaszomszéd, Kuvasz Istók, akinek vonyítása, ha a reuma úgy istenigazából megkínozza, még a Szana túloldalára is elhallik. Minden nyálkás és borongós, és tele van gilisztával, bömbölte a kicsi, amikor a majré, s az ebéd után Bundi egy könnyű kutyagolást javasolt. Végig a Kettős-Körös mentén, egészen a békési duzzasztóig.
A virágoknak sincs illatuk, és a madarak is csöndben tűrik, ahogy a fejükre csöpög az eső, folytatta a kicsi. A happáré ekkor kulminált. Bundi azonban sivalkodás helyett hatszáznegyvenezer-háromszázhuszonötödjére is egy füldörzsivel igyekezett a kicsi fekete lelkében tavaszt serkenteni.
