A posta előtt koldul egy srác. Biztos vagyok benne, hogy többen találkoztak már a lépcső előtt gubbasztó fiatalemberrel, és emlékeznek végtelenül szomorú tekintetére. Biztos vagyok abban is, hogy nagyon sokan torpannak meg a postáról ki-be menetelük közben, hiszen Ő csak ül lesütött szemekkel a lépcsősor aljában, ápolt, tiszta, nem kuncsorog, nem szólít meg, csak egy táblácskára rótt betűkkel tudatja hogylétét: ”Éhes vagyok. Köszönöm.”
Abban is biztos vagyok, sőt tudom, hogy kispénzű, jó szándékú emberek kotorásznak vékony pénztárcájukban alamizsna után. Előkerülnek az aprók mellett az ezresek is, szép számban, nem is olyan hosszú idő alatt összegyűlik a betevőre való. Vajon hogyan jutott el odáig ez az egyszer szebb napokat megélt, ereje teljében lévő férfi? Jó ruhája, jó cipője egykori – viszonylagos – jólétről tanúskodik. Régen tán szégyen volt, most sem divat éhezni, de legalább nem multiban settenkedik szalámiért és sajtocskáért – gondolhatnánk.
Emberünk csupán némán koldul. Azt hallottam egyszer, hogy valahol a jóarcú csalókat jobban megbüntetik, ha lebuknak, mint az előnytelen külsejű szélhámosokat, ugyanis a szép emberek nagyobb bizalmat keltenek. Ebben az esetben is igaznak látszik a feltevés. Gondoljanak bele, mit tenne az átlagember akkor, ha egy Krisztus-arcú hajléktalan kuporogna a lépcső előtt: „Jaj, csak hozzám ne szóljon!” gondolattal igyekezne minél gyorsabban elhagyni a helyszínt. Az átlagember arra gondolna, a csavargó biztos csak elinná a pénzt. Bezzeg a posta előtt ülő emberünkről elhisszük, hogy éhes, mert ápolt, és olyan szomorúan néz. Fel sem merül bennünk, hogy pénzünk egy belvárosi kocsma játékgépének etetésére kellhet. Pedig, de, igen… Szinte hallom, ahogy e sorok olvasása után most az otthonokban esik le sorra a kétfilléres.
