Nem szeretem a panaszkodó embereket, de ne tessenek engem ezért megkövezni! Maradék életkedvem tud elveszni az állandóan panaszra nyíló és nyúló szájaktól. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy ne legyen panaszunk, vagy hogy nem lehet panaszunk. Szó sincs erről, ha mondom. Panaszkodni kell, mondhatni jó magyar szokás, és talán nem is lenne az olyan rossz dolog, ha kellő mértékkel meg szépséggel tennénk azt. Igenis, lehet szépséggel panaszkodni, ha meg nem lehet, akkor tessenek azonnal megtanulni szépséggel panaszkodni. Mert igazam van, vagy igazam van?!
Ne vegyük el állandó panaszainkkal mások jó kedvét, hideg panaszáradatunkkal ne öntsünk nyakon senkit, ne panaszkodással kezdjünk meg egy beszélgetést, s ha valaki megkérdezi, hogy vagy, ne azt feleld, hogy voltam már jobban. Mert persze, hogy voltál. Mindenki volt már jobban valaminél...
Kérlek hát, hogy panaszkodj szépséggel, vagy egyáltalán ne panaszkodj. Panaszkodj úgy, hogy a másiknak attól jó kedve legyen. Panaszkodj úgy, hogy attól nekem jobb legyen. Panaszkodj úgy, hogy az életed szebb legyen. Panaszkodás közben mindig valami szépre gondolj. Panaszkodás közben mosolyogj. Panaszkodás közben mesélj vicceket. Panaszaid arról szóljanak, hogy mennyire jó és mennyire szép neked. Panaszaidban az élet szépségeiről értekezz.
S ha végképp kifogytál a szépséges panaszokból, egyszerűen mondd azt, hogy a világot a szépség fogja megmenteni. Ha így teszel, tényleg jobb lesz a világod, s az én világom is szebb lesz tőled, ha szebben panaszkodsz nekem magadról.
