A mai kor emberének természetesnek tűnik, hogy ha A-ból B pontba el akar jutni, akkor ezt akár viszontagságos időben is, viszonylag tiszta és száraz lábbal megteheti. Ehhez kapcsolódó találmányaink a lábbeli, az autó, a beton, aszfalt stb. Gyakorlatban: az illető felveszi a cipőjét, beszáll a kocsiba, nyomogatja a pedálokat és tekergeti a karikát, majd sártól mentes helyen parkol… Vagy csak parkolna, mert az erre kijelölt övezet megtelt. Ilyenkor a sofőr morogva keresi a további lehetőséget és a bűnbakot. De kire haragudjon? A fekete négykerekű fémóriás tulajdonosára, mert azt hitte, hogy hajókkal közvetlenül a felfestett fehér vonalra kell állnia, nem pedig közéjük?! Vagy a mozgáskorlátozottaknak fenntartott részen álló, krómozott ágtörős luxusterepjáró „beteg” vezetőjére?! Miért, ő is lehet hikomat.
Ha csak rájuk haragudnánk, akkor ki lehetne jelenteni, hogy csak a „vastagabb” vagy a nagyméretű „vasak” sofőrjei nem tudnak parkolni. Ne általánosítsunk! A teljesen átlagos, családi autó birtoklása egyáltalán nem ruház fel a parkolás tudományával. Sőt! Láttam én már úgy megállni Marutit, hogy a két méternél alig hosszabb bádogkaszni három parkolóhelyet foglalt el. A kétkedve fejüket ingatóknak elismerem, lehetetlennek hangzik. Fotóm van róla!
Aszfalt a fél világ, kérjük, maradjon az autójával azon! – hívja fel a figyelmet ilyen és hasonló mondatokkal a megfelelő parkolásra a Zúzmara Kommandó nevű zöld szervezet. Szerintük minél szabályosabban hagyjuk járművünket, annál kevesebb füvet, erdőt kell lebetonozni. Nem kell egyetérteni velük, és nem kötelező egymásra figyelni. Én mindenesetre utálok fél óráig kóvályogni egy parkoló körül, hogy aztán egy kilométerre tegyem le a gépet, és átázott, sáros cipőben caplassak egész nap. Ilyesmik jutnak eszembe, amikor beállok a parkolóba. Vonaltól vonalig.
