Óvatosan böcörögtünk hazafelé a Kettős-Körös gátjának tövébe feszülő úton. A nyáron fincsi, szörppel leöntött jégkása a téli aszfalton már közel sem oly kellemetes, s csupa meglepetés: hol a jégen csusszan, hol a latyiban tuccsan a négy kerék. A várost elhagyva napok óta fekete-fehér filmet vetít a téli világ. Ahogy most is.
Egyik oldalon nyílegyenesen nyúlik messzeségbe a gát, fölötte, mint kávén a tejszínhab, az ártéri pagony feje búbja bodrozódik. Az út másik felén zúzmarakaftános erdőcsík találkozik a párát horkantó, termőálomba merült földekkel. Csak mi buzgolkodunk itt télen is, gondoltam, talán még jobban kellene lassítani. Már nyomogatom is a féket, furcsa ágabogaszerűség bukkan elő a gát tetején. S egyre gyarapodik. Megismerem. Ékes fegyver. Az agancs után apránként maga a dámszarvas is láthatóvá válik. Gyönyörű, erős állat. A rebegő félelem gyorsan oszlik körüle, ahogy mindent végigpásztázva szemével, nem lel ellenséget.
A holt vidéken csak egy autó áll az országút közepén. A szarvas hátratekint. Társa melléugrik. A fenséges teremtmények látványába révülünk. Éberen s gondosan kapaszkodnak lefele a véddombról, egy velünk szemközt érkező jármű diszkréten fojtja el sebességét. Egy szemvillanás, s már át is röpültek a dámszarvasok az út fölött, be az oltalmazó rengeteg sűrűjébe. Az erdőből fölhangzó gyors, könyörtelen dörrenést hamarjában még egy követte.
