Miután a focikarrier menthetetlenül leáldozott, s a rockzenét is sutba dobtam, nem volt mese, hozzá kellett fogni a csajozáshoz.
Az első csajjal (Galamb Erzsi), akit a sors (Sors) forgatókönyvírója utam filmjének szalagjára helyezett, egészen jól megvoltam – nyugodtan nevezhetjük ezt az egész cuccot az első szerelemnek. Aztán jött egy nagyseggű barom, és lenyúlta ezt az egész cuccot, ezt az első szerelmet. Fészkünkbe szart, ahogy Goethe mondaná. Rövid anyázás, egy-két kötelező hiszti, toporzék, midőn egy gyengécske házibuliban azzal vigasztalt a barátnője, ne bánkódjam, itt a sansz, hogy igazán nagy író váljon (váljék) belőlem. Igaza van, világosodtam meg, mint Kiss Ottó novellájában Szusi apó, és máris jobb kedvre derültem, lehetett menni táncolni, ahogy akkoriban mondtuk: zu tanzen.
Napról napra éreztem, hogy nagyobbodom, mint író, és iparkodtam megfelelni a szerep támasztotta elvárásoknak. Szalmakalapban lődörögtem a városban, oldalamon szilvakék nőkkel. Piáltam. Egy nagy író legyen különleges.
Ám mielőtt nagyon nagy író vált volna belőlem, ráuntam erre az egészre, erre az írósdira, elkezdtem csinálni mást.
Hát, végül is így lettem nagy író, bár nem volt annyira könnyű, mint amilyennek – minden egykori-nagyírói spirituáliáimat mozgósítva – fönnebb megírtam. (Amikbe, az egykori-nagyírói spirituáliákba, természetesen még ez a mondat is beletartozik.)
